Bözödi
György: Régi kertünk
Szebb az a kert, szebb, mint
egy költemény,
ennél szebben nem is olvastam
én,
pedig nincs versbe szedve
semmi benne,
uborkák kúsznak, ágra menve
fogóznak össze karcsú karjaikkal,
messziről éppen erre néz
a pitvar,
s a kert végéből ide kandikál
a sárgán nyíló napraforgószál
kiültetve nagy szirmait
a napra.
A zellerek közt árván elhagyatva
a karalábénk bámul segítség
után,
illegetvén a nagy hasát
sután,
mint a szatócs, ha jóllakott
ebédre
és sétálni indul ki a rétre.
A hagymatábla, mint ifjú
hadsereg,
a világ ellen rohamra ered,
habzsolja zölden, mit közelben
érhet,
e nagy mohóság mi mindent
nem ér meg! --
követeli a napfényt, földet,
levegőt,
s nem győzheti le semmi,
semmi őt.
Hát még a nagy tök! öntelten,
bután
megy a csavaros indája után,
napra teríti lapu-takaróit,
mint a gazdasszony nagymosás
után.
A paprikák sem hagyják magukat,
dudorodva törik a kiutat
az apró, hegyes levelek
közül,
s a paradicsom már olyan
büszkén ül
a helyén, mintha csak rajta
múlna, hogy megérik.
A káposztákról jobb is nem
beszélni,
úgy guggolnak, mint annyi
fürge néni,
kik világ sorsát intézik
csevegve
és sopánkodva néznek az
egekre.
Hát a murok s a petrezselyem?
Földjét feszíti szét, ezer
helyen,
s törtet mohón, követelőzve
lefelé,
hogy zöld levele szinte
már kék belé.
Habzsolja minden itt, mi
az övé,
s magát helyezi mindenek
fölé,
mert minden élni, csak élni
akar
s nagyot nőni, de ezt mohón,
s hamar,
hogy zeng belé a táj és
dalol a csend,
s a legkisebb is csak azért
cseng,
hogy nagy lehessen ő is
és megérve
ragyoghasson, bár nem tudja,
mivégre.
Az élet árad itt, maga a
nagy-nagy élet,
mit megölnek s újjászülnek
az évek,
az ősz mindent elpusztít
mindég
s elülről kezdi az új tavasz,
mint rég,
és rügy fakad a tarlott
ághegyen.
Anyám őrködik, hogy itt
rend legyen,
paszuly, krumpli megkapja
a helyét,
s el ne födje a tök a káposzta
fejét,
ki ne vesszen a tárkony
és saláta,
s örvend, ha a zeller helyét
eltalálta.
Gyermekkorom kertjében így
tanyázott
együtt a béke és az élet,
ám ott
is maradt valahol mindenestől,
s csak néha, nagy bánatomban
keres föl
és álmaimban, de már hiába
minden,
szegény anyám, hová lettél
te innen,
hova vesztél örökre, nyomtalan,
éppen tavasszal, mikor a
legtöbb dolga van
a jó kertésznek, amilyen
te voltál?
Lásd, az életünk összeomlott,
s ott áll
minden, nem lelve helyét,
felkavarva,
beleszédülünk már e zavarba,
nálad nélkül nem kaphatjuk
a rendjét,
az ment csak meg, mi belőled
dereng még.
A régi kertet miért is idézem
én ...
nincs már belőle, csak e
költemény. |