A kertészeti szakképzés önállósulása a 19. század közepétől kísérhető nyomon. A folyamat az Országos Magyar Kertészeti Egyesület támogatásával bontakozott ki. A filoxéra által kipusztított szőlők területének gyümölcstermesztéssel való hasznosítása, valamint a városlakók és az ipari munkásság zöldséggel való ellátása a 19. század végén szükségessé tette az értő kertészek képzését hazánkban.

Akkoriban a kertészképzés a kertész céhek feladata volt, amit az ipari céhekhez hasonló módon végeztek, és ami főleg dísznövénytermesztésre, növényhajtatásra és parkfenntartásra korlátozódott. Az átszervezés előzményei a szőlőtermesztés nehézségeiben, továbbá a szakigazgatási irányítás változásaiban jeleníthetők meg. Az 1880-as években a filoxéravész miatt elpusztult szőlőterületek kertészeti hasznosítását kezdték szorgalmazni. E törekvés sürgette a kertészeti, különösen a gyümölcstermesztési, feldolgozási és értékesítési szakismeretek szélesebb körű elterjesztését. Az 1885-ben létrejött Országos Magyar Kertészeti Egyesület képezte társadalmi hátterét ennek az igénynek, amely 1889 után a Földmívelésügyi Minisztérium önállósulásával jelentős támogatást kapott.

A századfordulóra európai rangúvá váló mintaiskola a Földmívelésügyi Minisztérium fennhatósága alatt több szinten szolgálta a magyar kertészképzést. Ezen intézmény a Budapesti M. Kir. Kertészeti Tanintézet volt, a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem egyik jogelőde. Az intézmény elnevezése több mint 150 éves története során több alkalommal változott, leghosszabb ideig, 1894-től 1939-ig Kertészeti Tanintézet néven működött.

A magyar kertészképzés elméleti és gyakorlati megalapozója, Entz Ferenc 1853-ban Pesten haszonkertészeket képző iskolát nyitott. 1860-ban létesült Budán az a Vinczellér- és Kertészképző Gyakorlati Tanintézet, amely az OMGE támogatását élvezte, és vezetésével szintén Entz Ferencet bízták meg. Ez az iskola jelenlegi helyére, a Gellért-hegy déli lejtőjére, Entz Ferenc halálát követően, 1878-ban költözött.

Az iskola tananyaga széles körű szakismeretek átadását célozta, és kezdettől jellemezte az elméleti és gyakorlati képzés együttes igénye. Az oktatott tárgyak sora fokozatosan bővült.

Entz Ferencet 1876-ban Rudinai Molnár István követte az igazgatói székben. 1892-ben gr. Bethlen András földművelésügyi miniszter megbízta Rudinai Molnár István gyümölcstermesztési és fatenyésztési kormánybiztost, hogy öt vincellérképezdénk közül a budaiból kertészeti tanintézetet szervezzen.

(Rudinai) Molnár István (igazgató, 1876–1896)

Gróf Bethlen András miniszter négyesztendős működése alatt folyamatosan támogatta a kertészet ügyét, s intézkedései hosszú távra szóló kedvező változásokat eredményeztek. Molnár Istvánt gyümölcsészeti és fatenyésztési kormánybiztossá nevezte ki. Támogatást nyújtott a Gyümölcskertész című lap megindulásához is, melyet a vincellériskola tanárainak közreműködésével Molnár István szerkesztett. E lap tette közzé gróf Bethlen András miniszter határozatát. E szerint a budapesti vincellériskola helyébe egy országos pomológiai intézet felállítására kerül sor, amely "... kertészeti iskolául is fog szolgálni úgy az alsóbb, mint a felsőbb képzést illetőleg..." (Gyümölcskertész, 1892. január 25.).

Európa fontosabb hasonló intézeteinek tanulmányozása után a megbízott azt javasolta, hogy a francia versailles-i kertészeti oktatási intézethez hasonlót alapítsunk. Mivel ezzel a javaslattal a minisztérium egyetértett, elkészítették a szervezeti és egyéb szabályzatokat, kidolgozták a szükséges üzemterveket, és 1893-ban hozzákezdtek az intézet kialakításához.

Az új tanintézet felállítása sok nehézséggel járt, főleg a pénzügyi fedezet szűkössége miatt. Mégis sikerült a régi épületet kissé bővíteni, sőt 1893-ban két új épületet emelni. Ezután került sor az Arborétum telepítésére és a kertészeti rendezésre. Az átszervezést 1891 tavaszától gyakorlatilag Angyal Dezső

Angyal Dezső (igazgató, 1896–1919)

végezte, aki 1869-ben végzett itt és Entz Ferenc hívására 1870-től kisebb megszakításokkal 1919-ig itt tevékenykedett. Ő volt az Entz vezette iskola életének tanúja és hiteles tolmácsa. Molnár István igazgató sem nélkülözhette Angyal Dezső oktatási, szervezési tapasztalatait, szorgalmát és sokoldalú felkészültségét. Közösen munkálták ki 1893-ban az új intézet programját és szervezeti szabályzatát.

Az 1894 nyarán lejátszódó kormányválság során gróf Bethlen András eltávozott a kabinetből. Talán ezzel és a pénzügyi gondokkal magyarázható, hogy a Kertészeti Tanintézet 1894. november 25-ei megnyitása csendben zajlott. 1894-ben kilencen végeztek a korábbi vincellériskolában. Hatan kezdték el tanulmányaikat az új tanintézetben.

Az oktatás több szinten indult meg: Fő feladatnak a hároméves felsőbb szintű képzést tartották. Angyal Dezső és tanártársai, valamint gyakorlatvezető munkatársai – Räde Károly, Velich István, Győry István, Schilberszky Károly, Horn János, Rerrich Béla, Mohácsy Mátyás – alapos és átgondolt szervező munkája tükröződik az egyetemet ma is jellemző három képzési irány – termesztés, tartósítás, környezetalakítás – kibontakoztatásában. A középszintű oktatás egyéves tanfolyam keretében valósult meg, ahol kertészsegédeket képeztek. Nekik íródott A kis kertész című, népszerűvé vált tanköny, melynek első kiadása 1911-ben Győry István szerkesztésében jelent meg. Alsó szinten változó időtartamú és tematikájú tanfolyamokat szerveztek tanítók, lelkészek és érdeklődők számára.

Az oktatás feltételeinek javítását új telepítések és létesítmények szolgálták, például az 1898-ban létrehozott budaörs-kamaraerdei törzsgyümölcsös. Jelentős szakkönyvtári állománygyarapodást tükröz az intézmény 1919-es jubileumi évkönyve. Ebben már az Ifjúsági Önképző Kör működéséről is olvashatunk. A tanintézet részt vett a hazai és nemzetközi kiállításokon, 1900 nyarán a Párizsi Világkiállítás kertészeti csoportjában nagydíjat nyert. A szakközönség folyamatos érdeklődése mellett rangos hazai és külföldi vendégek látogatásainak színhelyévé vált.

Az első világháború nagy ívű fejlődést akasztott meg éppen akkor, amikor a tanintézet eljutott a főiskolává szerveződés küszöbére. Épületeinek és létesítményeinek korszerűsítési tervei – melyeken Rerrich Béla, az Angyal Dezsőt felváltó igazgató is dolgozott – levéltárba kerültek.

Bár a Tanintézet fejlődése a húszas években lelassult, nagy tanáregyéniségek munkálkodtak az egymást váltó kertésznemzedékek felkészítésén 1930-tól Mohácsy Mátyás igazgatása alatt: Bacsó Nándor, Ballenegger Róbert, Benkhardt Ágoston, Domokos János, Éless István, Husz Béla, Kadocsa Gyula, Karmacsi Bertalan, Liszka Jenő, Magyar Gyula, Ormos Imre, Szabó Béla... Mellettük nőttek fel a későbbi tanszékek oktatói és más neves szakemberek.

A harmincas években megélénkült a kapcsolat számos külföldi tudományos szakintézménnyel és napvilágot látott A Kertészeti Tanintézet Közleményei című, évenként megjelenő tudományos szakfolyóirat. Országos sajtóvisszhangot váltottak ki a harmincas évek közepén az intézmény áthelyezésének különböző tervei, melyek a Kertészeti Tanintézet szakmai és tudományos rangjának köszönhetően sorra meghiúsultak.

1939-ben a tanintézetet akadémiává szervezték át tíz tanszék felállításával. 1943-ban a Felsőbb Szőlészeti és Borászati Tanfolyam és a Kertészeti Akadémia egyesítésével főiskolává alakult át, 16 tanszék működtetésére vonatkozó tervekkel.

A főiskolától az egyetemig

A II. világháború idején a felsőfokú agrárszakoktatási intézmények sorában a legsúlyosabb veszteségek a M. Kir. Kertészeti és Szőlészeti Főiskolát érték. Az épületekben, berendezésekben, műszerállományban, kísérleti telepeken keletkezett károk mellett az emberáldozat, a könyvtári állomány pusztulása, az intézmény 1945 előtti hivatali iratainak eltűnése is pótolhatatlan veszteség volt.

Az élni akarás már 1945 február végén elindította a kísérleti telepeken a munkát, március 24-én megtartották

Probocskai Endre (igazgató, 1953)

az első tanári kari ülést, és az 1944 novemberétől szünetelő tanítás május 2-án folytatódott. 1947-ig párhuzamosan működött főiskolai és egyetemi tagozat. Az 1945/1946-os tanévben ugyanis a főiskola az újonnan szervezett egyetem, a Magyar Agrártudományi Egyetem Kert- és Szőlőgazdaság-tudományi Kara lett. Az egyetem szervezetében az intézmény sorsa, sajátos működési feltételeinek megteremtése viták kereszttüzében alakult: egyfelől a főiskola tanári karán belüli nézeteltérésekről, másfelől a tanári kar (dékán) és az egyetemi tanács (rektor) közötti ellenvéleményről tanúskodnak a források. A betagozódás folyamata 1946. május 6-án zárult le, ekkor ült össze az első egyetemi kari ülés.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletei arra irányultak, hogy valamennyi agrárszakoktatási intézményt az FM irányítása alá vonjanak. A Magyar Agrártudományi Egyetem létesítéséről szóló 1945. szeptember 26-ai rendelet a felsőoktatás egységes vezetését egyetlen budapesti intézmény felállításával kívánta megvalósítani.

Az 1945-ös, lényegében mechanikus egyesítés után 1949-ben újabb átszervezések történtek, többször változott a Magyar Agrártudományi Egyetem

Mőcsényi Mihály (rektor, 1991–1993)

kari struktúrája. 1945–1953 között 13-15 tanszék működött, azonban folyamatosan történtek kísérletek összevonásokra, szétválasztásokra, új tanszékek létrehozására, illetve más karokkal közösen működtetett tanszékek kialakítására.

A tanszékek elhelyezését – a Mezőgazdaságtudományi Karral közösen – két tanévben, 1946–1948 között a Hűvösvölgyi úti Bolyai Honvéd Műszaki Akadémiától átengedett telepen oldották meg, miután más helykeresés nem vezetett eredményre. A hároméves terv beruházásaiból építették újjá 1949-ben a régi tanépületet (jelenleg "D"), továbbá 1950-re felépítettek egy új épületet is (jelenleg "A"). A két kar oktatása – a Mezőgazdaságtudományi Kar Gödöllőre történő fokozatos kiköltözéséig – a Ménesi úti és a Villányi úti telepen folyt. Azután az ún. Árvaház is teljes egészében a kertészeti oktatás rendelkezésére állt (jelenleg "G" épület).

A hároméves terv végére a kar tanárai és hallgatói politikai felülvizsgálaton estek át. Az "osztályidegen"-nek minősített hallgatókat úgy zárták ki, hogy minden évfolyamon felvételi vizsgát rendeltek el, és a leckekönyvbe bepecsételték:

Magyar Gyula

"felvételt nem nyert". Az eltávolított tanárok hiánya komoly veszteséget okozott a karnak. A szaktudományok ideológiai szempontú közelítése miatt zavar keletkezett az oktatásban. Ugyanakkor a kar új tangazdasági mintaterületet kapott 1951-ben Soroksáron, 1953-ban Szigetcsépen.

Kedvező változást ígért 1953 nyarán az új kormányprogram. Az ezzel kapcsolatos várakozásokat a Kert- és Szőlőgazdaságtudományi Kar utolsó tanácsülésén többen megfogalmazták. Az agráregyetemi keretből való kiválás – Okályi Iván szerint – "a régi kari törekvés az önállósulásra, sohasem szubjektív és soviniszta törekvés volt, hanem a munka jobb elvégzésének lehetőségére irányult".

Az átszervezés 1953 szeptemberére érte el a Kert- és Szőlőgazdaság-tudományi Kart, amikor ismét Kertészeti és Szőlészeti Főiskola néven önállósult. 1968-tól Kertészeti Egyetem, 1986-tól Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem néven folytatja oktatási, kutatási és tudományos tevékenységét.

A főváros közepén az ország egyik leggazdagabb arborétuma övezi a világ egyetlen, kertészetre és élelmiszeriparra szakosodott egyetemét. Az arborétum a Gellért-hegy déli lábánál terül el, a Villányi, Somlói és Szüret utca között. Területét a Ménesi út két, korban és jellegben elváló részre osztja: az Alsó és a Felső Kertre.

A vidéket valaha szőlőskertek borították, amelyeket a múlt század végén a filoxéravész pusztított ki. Itt alapította a Bach-korszak idején kertészképző iskoláját Entz Ferenc, az 1848-as szabadságharc orvosa. Az arborétum telepítését először a Felső Kertben kezdték meg 1893-94 telén (az arborétum telepítésének centenáriumát 1994-ben ünnepelték). Az első épület eredeti formáját korabeli képek őrzik, maga az épület – többszöri bővítés után – ma is megtalálható a Felső Kertben.

Az arborétum tervezője és első vezetője a német származású kertész-dendrológus, Räde Károly volt. 1000 féle fa és cserje és 90 évelő faj nyert elhelyezést az akkoriban alakult Magyar Királyi Kertészeti Tanintézetet körülvevő háromhektárnyi területen. Az itt található növények egy része – néhány tölgy, dió, platán, páfrányfenyő – tehát elmúlt százesztendős. A kialakítás tájképi jellegű volt, rendszertani hovatartozásuk szerint csoportosított növényekkel. Ez a csoportosítás – a kert bemutató jellegének megfelelően – az oktatást szolgálta. A kert angol-germán tájképi kertstílusban épült, hiszen Räde példaképei a német kertépítők voltak, akik tudatosan oldott kompozíciójú tájképi kerteket létesítettek. "Az arborétum terepe valamivel erősebb lejtésű, mint a dísztéré, és útjai ívesen haladnak. A főút 5 m széles, és ívet alkotva kocsi-közlekedésre alkalmas módon a keleti és nyugati kaput köti össze. A többi út másfél-két méter széles. A dísztér másfél kataszteri hold terjedelmű területe egy alsó vízszintes és egy felső 3%-os lejtésű részből áll, amelyet három helyen öt-öt lépcsőfok köt össze. A dísztér útjai párhuzamosan és egyenesen haladnak. A dísztéren a szőnyegágyakkal váltakozva más virágágyak vannak. A rosarium ... mintegy 100 faj Remont, Remont. Hybr., Thea, Thea hybr., Noisette, Pernetiana és 100 faj futórózsát foglal magába." A kert felső harmadában nagyobb vízmedence volt egy szoborcsoporttal. A rózsák később az igazgatósági épület mögé kerültek. A dísztér egyik oldalán a hidegházi növények "nyaraltak", feljebb kisebb csoportok után ismét különféle szőnyegágyak voltak. Az igazgatósági épület falait rácsokra futtatott rózsák és más kúszónövények fedték, az ablak- és épületpárkányokat edényes virágzó növények díszítették. Később a díszítés és a dísztér növényanyaga a korok ízlésének megfelelően változott. Az állandó pénzszűke miatt főként a kevesebb gondozást igénylő növényeket és a gyepfelületeket részesítették előnyben.

1933-ban az igazgatósági épület ablakain nyáron zsaluk voltak, alattuk az épület párkányain élénk színű muskátlik virágoztak, amelyeket az épület két szélén dúsan nőtt campsis radicans (trombitafolyondár) piros-sárga virágai kereteztek. Ehhez hozzá kell vennünk az intenzív színfoltokat adó, egynyári virágokból kiültetett szalagágyakat, valamint a Ménesi út gyönyörű acer platanoides (korai juhar) fasorát, amelyet 1914-ben ugyancsak Räde Károly telepíttetett, de már mint Budapest kertészeti igazgatója. Ez volt a főváros akkori egyik legszebb fasora, amely sötétzöld alagútként árnyékolta a Ménesi utat.

A húszas évek végén újabb háromnegyed hektárral bővült az arborétum. Az új rész terveit a kor neves építésze és kerttervezője, Rerrich Béla készítette, a kivitelezést Magyar Gyula, a tanintézet dendrológus oktatója irányította. A növényanyag az ezt követő időben a legváltozatosabb: egy ránk maradt katalógus szerint 1370 fa- és cserjefajt, változatot, fajtát foglalt magában. Természetesen a különböző vidékekről idehozott növényritkaságok nem mindegyike bizonyult ellenállónak az adott viszonyok között. Sok közülük (különösen a kényesebb fenyők és lomblevelű örökzöldek) az idők folyamán a téli hidegek vagy a nyári szárazság áldozatául esett.

A II. világháborút hazánk többi arborétumánál is jobban megszenvedte a kert, mivel Budapest ostroma idején súlyos harcok színtere volt. A golyók, repeszek nyoma ma is látszik néhány idős fa törzsén, mások a belsejükben rejtegetnek háborús aknaszilánkokat.

A felújítás 1949-ben megindult munkája elsősorban Nádasi Mihály nevéhez fűződik. Pótolták, illetve fokozatosan újakkal cserélték le az elpusztult vagy túl idős, sérült növényeket, s közben természetesen új fajokkal is gazdagodott a kert. 1963-ban új öntözőberendezést kapott az arborétum, ami igényesebb növények behozatalára is alkalmat adott. Újjáépítették és kibővítették a sziklakertet, ezzel az évelő dísznövények száma gyarapodott. A felső területrész 1969-ben mintegy fél hektárral csökkent a központi kollégium és sportlétesítmények megépítése miatt.

Az Alsó Kert eredetileg a tanintézet kertészeti telepe volt, üvegházakkal és szabadföldi haszonnövények ültetvényeivel. A II. világháború után több fokozatban alakult arborétummá, ahogyan az egyetemmé fejlődött tanintézet újabb épületekkel és területekkel bővült, tangazdasága pedig a városon kívülre költözött. Ezen belül viszonylag idős az A és G épületek által határolt területrész, ahol a növények többségét a hatvanas években telepítették. Legfiatalabb a központi épületet körülvevő, illetve az attól nyugatra elterülő rész, ami az épület felépítését követően, 1969 óta arborétum, s a telepítése még ma sem fejeződött be teljesen.

A felső, idős terület felújítása, majd az alsó területek létesítése során az eddigi telepítési rendszer némely hátrányát is igyekeztek korrigálni. A szigorú rendszertani beosztásnál ugyanis rokonsági alapon teljesen eltérő igényű növények is egy helyre kerültek. Érthető, hogy így a környezet nem mindnek felelt meg, s részben ez is okozta a növényanyag elszegényedését. A fenyők például, amelyek a felső, száraz területen voltak, kezdetben jól fejlődtek, később sokuk pusztulásnak indult. Az új telepítések ezért elsősorban a növények igényeinek figyelembevételével történtek, úgy azonban, hogy a hasonló fajok a lehető legközelebb legyenek egymáshoz. A növényrendszertől való eltérés az esztétikus, parkszerű elrendezésre is tágabb lehetőséget nyújt. Ezt az elvet követik ma is, a további felújítás és bővítés során.

Az arborétum jelenlegi területe hét és fél hektár, gyűjteménye 1440 féle díszfát, díszcserjét, 240 fajta hagymás virágot és mintegy 300 féle egyéb évelő dísznövényt számlál. A növényanyag összetételét két fő tényező formálta: a kert rendeltetése és az országban egyedülálló klímája. A kert alapvető feladata, hogy élőnövény-bemutatóul szolgáljon a kertész diákok és gyakorló szakemberek számára. Ezért megtalálható itt gyakorlatilag az egész hazai díszfaiskolai választék, a régi és a legújabb fajták egyaránt. Megkülönböztetett figyelmet kaptak a hungaricumok: a hazai dendroflóra kincsei vagy a magyar nemesítés eredményei. Ilyen például a hazai berkenyék gazdag választéka: a Bükk-hegységben őshonos kereklevelű berkenye, a vértesi berkenye, Dégen berkenyéje, a balatoni berkenye és mások. Közülük a legszebbek határainkon túl is nagy keresettségnek örvendenek. Híresek az ezüsthárs vagy a hamisciprus magyar nemesítésű fajtái, világújdonság a mecseki gömbkőris.

A különleges növényanyag létfeltételeit a sajátos mikroklíma biztosítja. Bármily hihetetlenül hangzik is: a budai arborétum az ország talán legmelegebb területe. Télen-nyáron fűti és óvja a nagyváros kőrengetege, főképp pedig a föléje boruló szennyezett "légkupola". Ez utóbbi szabályos üvegházként működik: beengedi a Nap látható fény- és hősugarait, de az éjszakai lehűlés idején visszatartja a felszín hosszúhullámú hőkisugárzásának jelentős részét. Forró ezért itt a nyár, és enyhe a tél. Tovább fokozza ezt a déli kitettség és a területen lévő magas épületek szél- vagy árnyékvédelme. A késő tavaszi és kora őszi fagyoktól a kerítésrendszer is óv: mindkét kertrészt felül tömör támfal, alul áttört rácskerítés határolja, ami szélcsendes, tiszta éjszakákon felül eltereli, lenn pedig kiengedi a lejtőn lefelé "csorgó" hideg levegőt.

Ezek után nem meglepő a gazdag mediterrán gyűjtemény: rendszeresen termést érlel a füge és az ázsiai datolyaszilva, évről évre gazdagon virágzanak a végzetfák, a gránátalmák, a jeneszter, a babérlevelű szuhar és a selyemakác; szépen fejlődnek a valódi ciprusok, pálmaliliomok, károsodás nélkül áttelel az örökzöld benge és az örökzöld tölgy. Az épületek árnyas-párás beszögelléseiben valódi szubtrópusi növények élnek: a cserepes dísznövényként ismert kínai kerderpálma, a szobaarália, a babérsom, a télálló fukszia vagy a délvidéki borostyánok tarkalevelű fajtái. Magyarországon csak itt hoz termést a japánszentfa. Hazájában, Japánban újévkor a házi oltár díszítésére használják. A Felső Kert szép és ritka, idős fáiról nevezetes. Itt él az ország legöregebb perzsafája, libanoni tölgye, ősszel csodás aranysárgára színeződik a keserű hikori és a kínai páfrányfenyő lombja.

Sokszor felmerült, miért alapvetően fontos a kertészeti és a mezőgazdasági oktatásban az arborétum? Köztudott, hogy a kertészet nem csak árutermelés, bár gazdasági nézőpontból ez az egyik legfontosabb feladata. Ide tartozik a közvetlen külső és belső környezetünk kialakítása és karbantartása. Város- és falufásítás, kertek, parkok és temetők létesítése, karbantartása; a növényekkel vagy azok részeivel való díszítés lakáson belül is, a célszerű növényalakítás, a növény- és terménytárolás, feldolgozás, a növényhonosítás, növénynemesítés, a háztáji és kiskert-művelők problémáiban való segítés stb. Ezeknek jól megfelelni csak az a kertész tud, aki alkalmazott botanikus, aki a növények morfológiáján túl jól ismeri a növények életét is, és képes életük szabályozására. Hans Molisch, a növényélettan egyik megalapozója, nem véletlenül adta 1915-ben megjelent könyvének azt a címet: Növényélettan, mint a kertészet elmélete. Az arborétum és a botanikus kert elsősorban a növények megismerését segíti, de ha az arborétumban élünk, megismerhetők a növényélet alapjai is, ezért az arborétum a kertészképzés nélkülözhetetlen része, éppúgy, mint a felsőfokú mezőgazdasági oktatásé is. A Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem arborétuma ezt már több mint száz éve szolgálja.