Egyik ismerősöm 2002. március elején látott egy (magyar) tévéműsort, melyben valaki azt mondta: teljesen kizárt egyesek azon állítása, hogy az egyiptomi demotikus és a régi magyar (értsd: szkíta-hun-székely-magyar, röviden: a Kárpát-medencei magyar) ábécé egy és ugyanaz. Az "egyesek" a többes szám ellenére csakis én lehetek, egy szál magam, ugyanis ezt én állítottam, és oly sok más írástörténeti felfedezés mellett a 2001. december (második kiadás: 2002. január) havában megjelent JEL JEL JEL, avagy az ábécé 30 000 éves története című könyvemben tettem közzé. Ezt nyilván nagyon jól tudta a tv-beszélgetés résztvevője, hiszen lehetetlen, hogy ne nézte volna meg, ki írta azt a könyvet, amelyben az általa kizártnak vélt állítást olvasta.

Ehhez a tiltakozó és megfoghatatlanul általános kijelentéshez az alábbiakat fűzöm.

Annyit már jól tudok, hogy a múltra vonatkoztatott "teljesen kizárt" kijelentéssel igen óvatosan kell bánni, mert szinte egyszer sem "jött még be". Sőt, azt is megfigyeltem, hogy a "teljesen kizárt" kifejezéssel akkor él valaki, amikor egyetlen ellenérve sincsen, de valamilyen okból nagyon kellemetlen lenne neki, ha történetesen igaz lenne az éppen szóban forgó "szokatlan" állítás. Mert egyébként – bizonyítanom sem kell – egyből előrántaná ellenbizonyítékainak teljes tárházát, és lesöpörné a Föld felszínéről az okvetetlenkedő sarlatánt. De ismerősöm állítja, hogy csak a tömör "teljesen kizárt" ítélet hangzott el, minden érv nélkül.

Betű ez egyáltalán – hogyan ismerjük fel a betűket?

Ha két ábécé azonos, akkor eléggé meghökkentő az az állítás, hogy nem azonos. Ugyanis két ábécé azonosságát egy szempillantás alatt el lehet dönteni. Ha ez nem így lenne, akkor az olvasó minden reggel aggodalomtól remegő kezekkel forgathatná kedvenc napilapját, hogy ez a friss szám a látszat ellenére valóban ugyanannak az ábécének a betűivel íródott-e, mint a tegnapi szám, azaz hogy nem valamilyen gaz varázslat miatt látja-e olvashatónak a mai híreket, avagy a tegnapi olvasat volt csak illúzió... Ugyanis, ha két ábécé nem lenne azonosítható egyetlen szempillantás alatt, akkor összeomlana a világ teljes írásbelisége. De nem így van. Ugyanígy a nem-azonosság is könnyen megállapítható! Vajon nem veszi-e észre az olvasó azonnal, ha török betűkkel írt újságot lát a standon, akár csak annyit is, hogy NEM az általa jól ismert "latin" ábécével íródott az az újság. Vajon bíbelődik-e akár csak egy másodpercet is a török újság betűivel, mert hátha csak a szeme csal? Nem teszi, mert egy pillanat alatt eldönti a kérdést. Sőt, előbb eldönti a kérdést, mintsem hogy befejeződhetne benne a kétkedés megfogalmazódása.

Az más kérdés, hogy például a török, az arab stb. ábécék (lehetne még jónéhányat sorolni) csak stilárisan különböznek a mi "kedvenc" (mai!) latin ábécénktől – bármily meglepő is ez. Valójában egyazon betűkből állnak, csakhogy a törökök és az arabok "szétírták" az eredeti, közös betűformákat, mialatt ezek Európában alig-alig változtak, s ha változtak, akkor viszont határozottan más irányban. Ezért tűnnek olyannyira különbözőeknek. (Hogy más példát is említsek: a gyönyörű egyiptomi hieroglif írásjelek alapcsoportjának igencsak sok köze van például az etruszk ábécéhez, habár egyáltalán nem közvetlenül, hanem eléggé zegzugos úton-módon.) Ebből az a tanulság, hogy a formai különbözőség nem jelenthet feltétlen lényegi különbözőséget, vagyis a (ma már) teljesen különbözőnek tűnő ábécék némelyikéről kiderülhet néha, hogy édes testvérei egymásnak. Két azonos ábécéről azonban sohasem derülhet ki az, hogy nem azonosak, mert láthatóan azonosak. Ez utóbbi szükséges és elégséges feltétele két ábécé azonosításának. A probléma két oldala tehát nem szimmetrikus: az azonosságban ugyanis nem kételkedhetünk, a különbözőség mögött azonban rejtőzhet egykori azonosság. Persze se szeri, se száma az olyan ábécéknek, amelyek grafikai ötletei olyannyira eltérőek, hogy kizárt a közös eredetük. Például aligha merülhet fel annak gyanúja, hogy a rém hóbortos (ám Indiában és a tőle tízezer kilométerre lévő Húsvét-szigeteken egykor egyaránt használt) rongo-rongo jelsornak bármi köze is lehetne például a maják más módon extra ábécéjéhez, vagy bármelyiküknek például a cirill ábécéhez.

Hogy az ábécék esetében a teljes formai hasonlóság miért jelent eleve teljes mértékű azonosságot? Erre kitérni szinte már szégyen, de azért mégis... az elhangzott kritika miatti szorongatottságomban...

A tárgyak sajátos tulajdonsága, hogy számtalan példányban létezhetnek, sőt, számuk akármeddig szaporítható. A szellem világa egészen más jellegű. Például a német nyelvet talán százmillió ember beszéli. Vajon mondható-e, hogy százmillió német nyelv van, s a németek szaporodtával akár kétszázmillió német nyelv létrejöttére is számíthatunk? Avagy talán ötmilliárd egyistenhívő van. Mondható-e, hogy emiatt ötmilliárd isten van? Egyetlen német nyelv van, egyetlen Isten van. (Most eltekinthetünk attól, hogy bármelyik nyelv elágazhat, mert ha lényegesen elágaztak, akkor az elágazott nyelv már egy másik nyelv, s beszélői számától ugyancsak függetlenül ez is szintén csak egyetlenegy nyelv lesz. Az is könnyen belátható, hogy egyetlen Isten csakis egyetlen, mégpedig egy és ugyanaz az Isten lehet.)

A fenti példákhoz hasonlatosan nem mondható, hogy tizenötmillió magyar ábécé van, mivel ennyien használják ugyanazt az ábécét. (Pontosabban: a latin ábécé magyar változatát.) Egyetlen ábécé ez a tizenötmillió agyban létező ábécé, mert bármelyik ábécé a szellemi világ része, független tehát attól, hogy hány emberi fejben van meg.

Az ábécé, ahogyan mindenféle írásjelkészlet, természetesen láthatóvá tehető. De ebben a pillanatban ugyancsak a fenti problémával nézünk szembe: ugyanis ha X. Y. könyve ötezer példányban jelenik meg, vajon mondhatjuk-e, hogy X. Y. ötezer könyvet írt? Nem, mert, ami benne van, az szellemi, tehát X. Y. csak egyetlenegy könyvet írt, viszont a nyomdász valóban ötezer könyvet állított elő, mert a könyv tárgy...

Ábécé-jelkészletek

Ezek után pedig bemutatom, hogyan lehet rátalálni egy ábécé, történetesen az egyiptomi demotikus ábécé legközelebbi társára, mindenféle tudóskodás nélkül, puszta szemlélődéssel. E békés munkához megismétlem: ha két ábécét teljesen azonosnak látunk, akkor biztosan ugyanazt az egyetlenegy ábécét látjuk két példányban leírva.

Akkor hát lássuk a medvét, azaz íme, az egyiptomi demotikus ábécé jelei:

1.ábra

Ezt az ábécét úgy kaptam meg, hogy végigbogarásztam számos egyiptomi írást, és a talált írásjeleket összegyűjtöttem. Ennél "komolyabb" kutatásra nincs szükség, mert egy nyolcéves, csak kínaiul tudó gyermek is könnyedén kigyűjtheti például azt a magyar ábécét, amelynek jeleivel teleírtam ezt az oldalt. Ez újságrejtvény szintű feladat. (Minden további, sok ábrával, dokumentummal együtt, megtalálható az említett könyvem "A demotikus ábécé" című fejezetében.)

Hasonlítgassuk tehát össze találomra az egyiptomi demotikus ábécét más ábécékkel, keresve annak legközelebbi rokonát. (Nem mutatom a teljes ábécéket, mert túl sok helyet foglalnának el. Megtehető ez az egyszerűsítés, mert azonosság esetén bármely részlet is azonos, tehát elegendő akkor szemrevételezni a teljes ábécét, ha a bemutatott részlete azonosnak bizonyul a demotikus jelsor valamely részletével.)

Tehát figyeljük, melyik ábécé(-részlet) mutat elsöprő hasonlatosságot az 1. képen látható egyiptomi demotikus ábécével.

A devangari ábécé?

Folytathatnám még tovább, oldalakon keresztül az ábécék bemutatóját, de már ennyiből is igazolódnia kellett annak, hogy végtelen nagy a lehetséges ábécék száma, tehát a teljes hasonlóság eleve meghökkentő és szembeötlő kell, hogy legyen. Arra ugyan nem tenném le a nagyesküt, hogy a fent bemutatott ábécék egy részének valóban semmi köze sincsen az ős-ábécéhez (például a batak, a buginéz, vagy a vrang ábécének), de annyit teljes biztonsággal megállapíthatunk, hogy egyikük sem azonos az egyiptomi demotikus ábécével oly mértékben, hogy összetéveszthető lenne vele. (Lásd az előzőleg bemutatott demotikus ábécét.)

Összesítve elkönyvelhetjük tehát, hogy az eddigi kutakodásunk teljességgel eredménytelen volt.

A Kárpát-medencei magyar ábécé

Most a fentiek után nézzünk egy részletet a szkíta-hun-székely-magyar, azaz a Kárpát-medencei magyar ábécéből is:

2.ábra

Az eddig bemutatott ábécékkel szöges ellentétben ez a jelsor-részlet tökéletes összhangot mutat az egyiptomi ábécével. Ezúttal érdemes tehát egybevetni a két ábécé egészét. Íme a teljes körű összevetés:

3.ábra

A két ábécé azonossága több mint meggyőző. Ez az érzés csak fokozódik, ha az előzőekben bemutatott ábécékkel is összevetjük ezt a grafikai látványt.

A fenti két ábécé vitathatatlanul egy és ugyanaz. Még akkor is, ha találunk közöttük némi különbséget. (Például a "csokornyakkendő" hiányzik az egyiptomi ábécéből.) Ez nyugodtan írható az évezredek és a földrajzi távolság számlájára. Megjegyzem továbbá, hogy három demotikus jelnek nem találtam meg a szigorúan geometrikus párját az ős-ábécé Kárpát-medencei változatában. Ez a három jel a következő:

4.ábra

Írásmódok

Az egyiptomi demotikus ábécét csakis kézíráshoz használták, ráadásul az egyiptomiak éppoly könnyű lazasággal írtak, mint mi ma. Ennek ellenére nem "írták szét" az ősi geometrikus formákat, vagyis őrizték az eredeti formavilágot. Az alábbi ábrán is jól látható ez. Ezen az ábrán az ábécének csak egy részlete látható, de ez a néhány példa is jól igazolja, hogy milyen egyértelműen azonosíthatók egymással az ősi, eredeti geometrikus jelek és ezek egyiptomi kézírásos formái. A demotikus betűket papíruszról másoltam át ide:

Kézzel írt demotikus betűk:

Eredeti formáik:

E nagymértékű azonosság miatt méginkább különös, hogy a 4. ábrán látható három jelnek nincs szembetűnő párja az ős-ábécében. Tehát megfejtésre vár még a fent látható három jel talánya, azaz eredete.

Ám hogy e titok jövőbeni megfejtése nem hozhat váratlan fordulatot, azt a további, igen erős megegyezésekkel igazolom:

1. Az egyiptomi demotikus és a székely-magyar ábécében egyaránt szerepel az alábbi két jel. Ezek az "r" hang egyenértékű változatai voltak Egyiptomban is, és azok még mindig Magyarországon is.

6. ábra

A fenti, egyaránt az "r" hangot jelölő két betű közül mindkét helyen szabadon választhatott a betűvető írás közben.

2. Az alábbi két jel azonossága is döntő erejű. E két jel egyaránt az "s" hang jele, de a második csak mély hangrendű magánhangzóval, főként az "a"-val együtt volt használható Egyiptomban is és Magyarországon is:

7. ábra

3. Ugyancsak sajátos az "o" betű. Ezt az egyiptomiak és a magyarok egyaránt előszeretettel írták az alábbi módon:

8. ábra

(Vegyük észre, hogy ugyanazokhoz a betűkhöz tapadó szokásokról van szó a fenti példákban. Ilyen jellegzetes szokás például a mai magyar írásban az, hogy áthúzzuk egy vonallal a nagy "j" és a hetes szám szárait. Egy német kém azon bukott le Angliában a második világháború idején, hogy egyetlenegy ékezetjelet német szokás szerint firkantott a betű fölé. Ennyi elegendő volt anyanyelvének "beazonosításához".)

4. A félkör alakú betűnek ugyanazok a változatai vannak meg az egyiptomi és a régi magyar ábécében egyaránt:

9. ábra

Az utolsó jel az előtte látható, vonalkával kiegészített félkör alakú jel szögletes változata.

A legkülönösebb az, hogy a fenti második, csak enyhén hajlott jel nem szerepel az eredeti ős-ábécében, ugyanakkor jellegzetes jele az egyiptomi és a magyar ábécének, s egyedül ezeknek. Ez már csak azért is feltűnő, mert zavaró ez a jel, ugyanis összetéveszthető a valódi félkörrel. Ez a zavaró kettőzés önmagában is közös eredetről árulkodik.

5. A fentiek a betűkről szóltak. Ám a betűk használati módja, azaz az írásmód éppoly meghatározó jellemzője egy írásbeliségnek, mint maga a jelkészlet. Az írásmód főleg akkor útbaigazító a múlt titkainak kutatásában, ha különleges írásmóddal találkozunk. De ez esetben még csak nem is egyetlen írásmód azonosságáról van szó! Ugyanis az egyiptomi és a régi magyar írásban egyaránt ugyanaz a kétféle különleges írásmódbeli eljárás élt egymással összefonódva, mégpedig egészen egyedülálló módon. Erre lehet azt mondani egy szólással: "ez már több a soknál".

Lássuk tehát a kétféle írásmódbeli eljárást.

A) A ligatúra, azaz az írás közbeni betű-összeépítés

Ez a szokás legalább 30-35 ezer esztendős, és még ma is lényeges része a magyar írásbeliségnek. Íme néhány egyiptomi ligatúra (alattuk a betű szerinti felbontásuk látható):

10. ábra

Nem is igazán a ligatúrák "formája" árulkodó, hanem maga az a tény, hogy a ligatúrás írás egyaránt része volt az egyiptomi és a magyar írásbeliségnek.

Néhány régi magyar ligatúra (alattuk a betű szerinti felbontásuk):

11. ábra

Látható, hogy egyazon elv szerint készítették a ligatúrákat Egyiptomban és Magyarországon is.

B) A magánhangzó-ugratás

A magánhangzó-ugratás egyaránt igen erős jellemzője az egyiptomi és a magyar írásnak. Mi több, ugyanazokat a szabályokat alkalmazták mindkét írásbeliségben. (Lásd a JEL JEL JEL című könyvem 223–227. oldalain.) Itt most nem térek ki rá, csak megjegyzem: igen figyelemreméltó az, hogy a magánhangzó ugratását csak olyan nyelvekhez lehet alkalmazni, amelyeknek szavaiban szabálytalanul váltakoznak a magas és a mély hangrendű magánhangzók, ám valami zenei szabály is érvényesül, hogy a magánhangzó-illeszkedés működjön. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy az egyiptomi és a magyar nyelvhez ugyanaz a 35-38 betűből álló ábécé kellett (például a latin, arab stb. nyelvekhez 20-22 betű is elegendő), akkor méltán gondolhatunk arra, hogy egykor egy kívülálló idegen aligha tudta volna könnyen megkülönböztetni pusztán hallás alapján ezt a két nyelvet. (Az egyiptomi írásbeliség nyomai kb. ötezer évig követhetők a múltban, de a Kárpát-medencei magyar ábécé a leletek alapján 6-8 ezer évvel ezelőtt már pontosan olyan volt, mint amilyen még ma is.)

Íme egy-egy példa az egyiptomi és a magyar hangugratás azonosságára (az egyiptomi és a magyar írásban jobbról balra halad a sorvezetés):

12. ábra

Megjegyzések: 1. A kisbetűk a kihagyott (nem kiírt) hangokat jelzik. 2. Mint már említettem, eddig még nem sikerült kiderítenem a "p" hang egyiptomi jelének eredeti formáját, emiatt fent, a második sorban változatlanul szerepeltettem. 3. A magyar szóban két betűösszevonás is van, ezeket felbontva írtam a ligatúrák alá. 4. A magyar írásban nemcsak a magánhangzókat, hanem néha a hangsúlytalan mássalhangzókat is "ugratták" (itt a "t"-t). Egyiptomban még nem találtam mássalhangzó ugratására, de korántsem kutattam át minden írásemléket.

Az egyiptomi jelkészletek

Háromféle egyiptomi jelkészletet tart számon a szakirodalom: a demotikus, a hieratikus és a hieroglif jelkészletet. (A hieroglif jelkészletben is megvan a fonetikus alap-ábécé, a hieratikus jelsor pedig sajátságos keveréke a demotikus és a hieroglif jeleknek. Lásd említett könyvemben az egyiptomi írással foglalkozó részeket.) A hangugratást nemcsak a demotikus jelekkel való írásban alkalmazták Egyiptomban, hanem a hieroglif jelekkel való írásban is, tehát ez az írásmódbeli eljárás mérhetetlenül régóta meghatározója az egyiptomi írásbeliségnek. Íme egy példa:

13. ábra

A hieratikus írásmód szabályait még nem vizsgáltam át teljes egészében, de alapos okkal gyaníthatjuk, hogy szükségszerűen itt is jelen kellett lennie a hangugratásnak. A hieratikus jelkészlet ugyanis a szakirodalom szerint sem egyéb, mint a teljes hieroglif jelkészlet kézíráshoz egyszerűsített változata. Csakhogy a hierotikus jelkészlet alaprétege, az egy hangot jelölő jelek csoportja, teljességgel megegyezik a demotikus ábécé jeleivel. (Még nem vizsgáltam meg átfogóan ezt a kérdést, a hieratikus módon írt Halottak könyve legrégebbinek tekintett másolatából csak egyetlen oldalt elemeztem – mazsoláztam – ki eddig, de talán joggal állíthatom, hogy az írás szabályait tekintve egy könyv mindegyik oldalán érvényes az, ami bármelyik, tetszőlegesen kiválasztott oldalán érvényes.)

Íme annak igazolása, hogy a demotikus ábécé valóban benne van a hieratikus jelkészletben, amely viszont csak egyszerűsített vonalvezetésében különbözik a hieroglifák világától:

14. ábra

A Halottak Könyvének vizsgált oldalán a demotikus betűk közül egyedül csak két jelre nem találtam rá, de azt hiszem, logikus, hogy ha a többi betű benne van a hieratikus jelsorban, akkor e két betűnek is benne kell lennie.

A fentiekből következik, hogy a hieroglif, a demotikus és a hieratikus írás (jelkészlet) körülbelül úgy különbözik egymástól, mint a mi kis- és nagybetűs ábécénk. A képet csak a nagyon sok, s az idők múltával bizony csaknem parttalanul szaporodott szótagjelek, szójelek, fogalomjelek stb. teszik nehezen áttekinthetővé, no meg az, hogy a régi (egy, vagy tán több) egyiptomi nyelv – a keltett látszat ellenére – koránt sincs még megfejtve... Az eddigi kutatókat talán az is megtévesztette, hogy az Egyiptom hosszú léte alatt egyre csak keletkező szótagjelek, szójelek, fogalomjelek stb. csak a hieroglif és a hieratikus jelsorba épültek bele, ám a demotikusba nem. A demotikus írásban mindig kiírtak mindent, sohasem alkalmaztak semmiféle egyszerűsítést.

A magánhangzó-ugratás jelensége

Mindezek alapján mindenképpen kijelenthető tehát, hogy a magánhangzó-ugratás eredeti, ősidők óta jelenlévő sajátja az egyiptomi írásbeliségnek. Ez pedig magyarázatot ad arra, hogy miért nem találták meg mindeddig az egyiptomi írásokban a magánhangzókat: ott vannak azok, de a magánhangzó-ugratás törvényei szerint a mássalhangzók közé elrejtve. A magánhangzó-ugratás szabályai pedig egyedül csak a magyar írásmód tanulmányozásával deríthetők ki ma már, hiszen a magyar nyelv az egyetlen, amely fennmaradt a vele teljességgel összefonódott ősi írásbeliségével és ennek teljes, szintúgy ősi szabályrendszerével együtt. A nyelvi és írásbeli szabályszerűségek finom összecsengéseiről, összefonódásairól csak élő nyelv árulkodik. Holt és ismeretlen nyelv nem.

Az egyiptomi írással foglalkozó szakemberek a kiírt magánhangzók nagymértékű hiánya miatt nagyon sokáig úgy vélték, hogy az egyiptomi írások beszélhetetlen nyelvet rögzítettek. Miután rájöttek, hogy ez képtelen ötlet, hiszen alapjaiban "fonetikus" ábécéről van szó, nem is oly régen kényszerű megoldáshoz folyamodtak, s ezt alkalmazzák mindmáig: mindegyik magánhangzó pár közé gépiesen "e" hangot olvasnak. Ez a kényszerű megoldás ugyancsak rossz (s csak véletlenül jelent kis mértékű előrelépést), ugyanis a magánhangzó-ugratás lényege az, hogy a szóban főleg ott kell jelölni a magánhangzót, ahol magas-mély hangrendi váltás van. Ez pedig azt jelenti, hogy aligha csak "e" hang volt az egyiptomi szavakban ott, ahol nem jelölték a magánhangzót, hiszen a kiírt magánhangzó többnyire eleve hangrendbeli törést jelöl. Kétségtelen azonban, hogy egyedül az "e" hang volt a törzs-magánhangzó, ugyanúgy, mint a magyarban. Egyébként a magyar és az egyiptomi magánhangzó-ugratás szabályainak tökéletes azonossága, s ezen belül is az "e" hang kiemelkedő szerepe nyilvánvalóan a nyelvi jellegzetességek elemi azonosságáról árulkodik. Csakis emiatt alkalmazhatták a magánhangzó-ugratást ugyanazokkal a szabályokkal. Ezt nemcsak az ábécé egyazon grafikai formavilága, hanem az ábécében lévő betűk nagy és közel azonos száma is megerősíti. A hangugratás szabályai részletesen az említett könyvem 223–227. oldalain találhatók. Itt most csak a leglényegesebb ősi szabályokat említem meg:

1. A szókezdő magánhangzót mindig ki kell írni, a szóvégit csak akkor, ha hiánya megváltoztatná a szó értelmét.

2. A szó belsejében az első magánhangzót akkor kell kiírni, ha az nem "e". A szó belsejében csak azokon a helyeken kell jelölni ismét a magánhangzót, ahol hangrendi törés következik be, azaz ha mélyről magasra, vagy magasról mélyre vált a szó. Például:

KZSBÁRNY = KeZeSBÁRáNY
ALPVETS = ALaPVETéS
ÉNKÓRA = ÉNeKÓRA

B eR É N i K A E (=Bereniké)

15. ábra

Persze ez az írásmód ma különösnek hat számunkra, de csakis azért, mert nem ezt szoktuk meg.

Mindez azt jelenti, hogy az egyiptomi írásban kezdetek óta meghatározó volt a hangugratás. Tehát nemcsak az egyiptomi és a magyar ábécé, hanem az e jelekkel való írásmód is mélységesen azonos volt. De azonos volt még a betűvető szabadsága is. Ugyanis egyik írásbeliségben sem volt kötelező a magánhangzó ugratása, például:

16. ábra

Itt minden betű megtalálható, ellentétben a fenti BeRENiKAE felirat hangugratásaival.

A magánhangzó ugratásáról az egyiptomi és a magyar írásbeliségben a betűvető mindig szabadon dönthetett, kedve szerint. Szerintem ez az oka annak, hogy ez idáig senkinek sem tűnt még fel a hangugratás pontos szabályrendszere az egyiptomi írásokban: az egyik szóban minden magánhangzó megvan, a másikban egy sincs, a harmadikban például hat mássalhangzó között csak egyetlen magánhangzó árválkodik a szó végén stb. Tényleg mintha abszolút káosz uralkodna. Ám ennek mélyén éppen hogy egy tökéletesen kicsiszolódott törvényszerűség húzódik meg, az a szabályrendszer, amely a messzi őskorban már meghatározója volt az írásbeliségnek, s mára már csak a magyarok őrizték meg.

Tehát pusztán az, hogy a magyar hangugratási szabályokkal megoldható az egyiptomi írásbeliség egyik nagy titka, eleve azt jelzi, hogy az egyiptomi és a magyar ábécé azonossága mindent átható szervi azonosság. Hogy emögött miféle titkok rejlenek, nem tudom, de a történészek kutatásai nem mondhatnak ellent annak, amit a betűk, az ábécé és az ezekkel összefonódó írásmód szerves szövevénye elmesél.

A bogárjelekről

Tehát az írás elején idézett "teljesen kizárt" kijelentésnek semmi alapja sincs, hangoztatása elavult, ortodox hiedelmek kötelességszerű, légből kapott védelme csupán. Hogy előhozakodjak még valamivel, íme a székely-magyar ábécé szerves tartozéka: nyolc hieroglifa. Hogy miként kerültek a magyar ábécébe, nem tudom, de benne vannak:

17. ábra

E hieroglif jelekhez tartozó hangsorok magánhangzói eltérnek némiképp a különböző régi feljegyzésekben. Például van, ahol az "MB" oMB-nak, van, ahol aMB-nak olvasandó. A lényeget azonban ez nem érinti. Árulkodó viszont, hogy az egyiptomi szkarabeusz mint rajz, tehát mint hieroglifa, Egyiptomban a HPR (esetleg a CPR), Magyarországon a "bogárjelek" egyikeként pedig a TPR mássalhangzós vázú szót (szótagot) jelöli. Ez önmagában sem lehet véletlen.

Íme egy hieroglif jel szövegkörnyezetben az 1200-as évekből:

Azaz: NAGY AMBRUS

18. ábra

A szkarabeusz-szerű jelek magyar elnevezése további hites adalék a magyar és az egyiptomi írásbeliség közötti kapcsolat bizonyításához.

A székelyek a magyar hieroglif jeleket "bogárjeleknek" hívták, ami a jelek formája miatt könnyen megérthető. Csakhogy azt is mondták, hogy e bogarak a "mondások fejei", avagy a "mondatok fejei". (Telegdi János 1598-ban jegyezte ezt fel.) A régi magyar írásbeliség ismeretében értelmetlennek kell tekintenünk ezt a meghatározást, mivel a bogárjeleket egyszerű írásjelként használták a magyarul beszélők, csakúgy, mint bármelyik másik betűt.

A "mondások fejei" furcsa meghatározásnak azonban van magyarázata, s ez éppúgy "meglepő", mint minden eddigi, amit e cikkben (a JEL JEL JEL című könyvem idevonatkozó fejezetének célszerűen átrendezett felidézésével) bemutattam.

Az egyiptomiak "kartusba", keretbe foglalták a mondatokban szereplő fontos neveket, s ezeket latin fordításban fennmaradt kifejezéssel "capita dictionum"-nak, azaz a "mondat fejének" nevezték.

19. ábra

Egy mondat "feje", azaz bekeretezett név egy egyiptomi mondatból.

Olvasata: RÉMS-SzeSz, tehát hibásan ejtjük Ramszesznek. Hogy valóban hogyan kell olvasni, nem tudom, mert a szakirodalom átugorja az MS hangkettősben megjelenő S hang problémáját. Az S hang miatt ugyanis nyelvtörő mutatványt kell végeznünk a szó kimondásakor, tehát feltehetőleg szerepel egy magas hangrendű magánhangzó az M és az S között is.

A magyar "mondások fejei" és az eredeti értelmű "capita dictionum" kifejezések olyannyira egybecsengenek, hogy semmilyen további megjegyzést sem kell fűznöm e témához. A következtetés ugyanis kézenfekvő: mivel a székelyek már nem emlékeztek arra, hogy miért is öröklődik náluk nemzedékről nemzedékre a "mondások feje" kifejezés, ám mégis kitartottak mellette, ezért igen-igen régi emlékről kell, hogy szó legyen. Ezt támasztja alá az is, hogy – mint láttuk – csak töredéknyi hieroglif jel van a székely-magyar ábécében. E néhány jel tehát csak emlék, és könnyen belátható, hogy mindenképpen valami teljesnek, szükségszerűen önálló írásra is használható bőségű jelkészletnek az emléke. A "mondatok feje" kifejezés tehát aligha kerülhetett más korban a magyar nyelvbe, mint akkor, amikor beszélőik még tudták, hogy mi értelme van ennek a kifejezésnek. (A gyanakvóknak: Telegdi János ebbéli feljegyzése 1598-ban kelt, ám ennél csak jóval később, Napóleon egyiptomi hadjáratának hatására jött divatba az ősi egyiptomi kultúrával való ismerkedés, s ekkor is messze volt még az egyiptomi írás megfejtése...)

Hogy mindez meglepő? Melyik felfedezés nem az?

Nyomhagyó ábécék – a jelkészletek mozgása

Ráadásul nem is gyökértelen az, amit megvédtem e cikkben. Galánthay Tivadar, egykori hírneves orientalista ugyanis már régen elvetette az első magvakat. (Ő szerkesztett gyorsírást az albán, a török, a kínai és a koreai nyelvekre.) 1914-ben tette közzé azt a felfedezését, hogy az egyiptomi hieroglifák alapkészlete (az egy hang – egy jel hieroglif jelsor) és a lineáris ábécék – ám közülük teljes egészében egyedül csak a székely-magyar ábécé – tökéletesen megfelelnek egymásnak. Galánthay Tivadar egy egyszerű, összehasonlító betűtáblázattal világosan igazolta felismerését. Emlékezzünk a néhány oldallal ezelőtt olvasott meghatározásra: ha két (vagy több) ábécét teljesen azonosnak látunk, akkor biztosan ugyanazt az egyetlen ábécét látjuk két (vagy több) példányban leírva. A alábbi táblázatban az "Egyiptom" és az "Ómagyar" rovatban tökéletesen ugyanazt az ábécét látjuk, pontosabban egyedül csak itt látjuk teljesen ugyanazt, tehát e két jelsor egész biztosan ugyanaz az ábécé két példányban leírva:

Galánthay csak a hieroglif jeleket vizsgálta, én más módon, mégpedig a demotikus ábécét elemezve jutottam végül többek között ugyanerre az eredményre is.

Könnyen belátható, hogy az olyan táblázatok, mint amilyen Galánthay fenti táblázata is, semmit sem szólnak arról, hogy melyik ábécé-változat volt előbb, pusztán csak az azonosság, a rokonság tényét mutatják be, semmi többet. (Persze ez is épp elég.) Látni kell ugyanis, hogy bármelyik oszlop odatehető az "első" helyre, hiszen a lényeg éppen az, hogy az összehasonlított ábécék mindegyike közvetlen rokona a táblázat mindegyik másik ábécéjének. Az írástörténészek efféle összehasonlításai tehát nem árulkodnak, mert nem is árulkodhatnak időbeli sorrendről. Az általuk felállított sorrendekből pusztán csak azt olvashatjuk ki, hogy ki melyik ábécét szeretné az elsőnek, az eredetinek látni.

Kilátástalan lenne a kutatók helyzete amiatt, hogy az összehasonlítások semmiféle időbeli fogódzót sem nyújtanak?

Nem. Felismertem ugyanis, hogy a jelkészletek időbeli változásainak alapvető szabályszerűségei vannak, s e szabályszerűségek olyan pontosan működnek, akár a természeti törvények:

1. Az ábécé formavilága akkor és csak akkor nem változik, ha fogyatkozik a jeleinek a száma. Ez gyakran előfordult már, ugyanis ha beszédében kevés hangot használó nép vesz át egy számára fölöslegesen hosszú ábécét, akkor egyszerűen elhagyja a neki nem kellő betűket: ekkor az ábécé csak annyit változik, hogy csökken a jelszáma.

2. Ám akkor, ha beszédében sok hangot használó nép egy számára rövid ábécét vesz át, szükségszerűen ki kell bővítenie azt, s ekkor másféle, az eredeti formavilágától "idegen" jelekkel hígul fel az ábécé. Az ábécé egészének grafikai képe ugyanis sohasem, így jelbővülés esetén sem változhat vissza egy sokkal-sokkal régebbi állapotába, mint ahogy például egy nyelv esetében sem számíthatunk erre, ugyanis mint tudjuk: "nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni". Ily módon felhígult, toldozott-foldozott ábécé a mai ábécénk is. Ugyanis mi az ábécé "latin" változatát vettük át, s ez csak 22 jelből állt, a magyar beszéd rögzítéséhez azonban legalább 35 betű kell (43 kellene). Így aztán a meglévő betűknek pontokkal, vesszőkkel, jelkettőzésekkel való kiegészítésével létrehozott "új" betűkkel hígítottuk fel az ábécé "latin" változatát, melynek eredetijében, az ős-ábécé Kárpát-medencei változatában még mindegyik hangnak önálló, mindegyik másik betűtől teljesen független jele volt.

Kiegészítés az 1. és a 2. ponthoz:

Néha kikopik, néha megjelenik egy-egy hang az adott ábécé-változat által szolgált nyelvben. Ha kikopik egy hang, akkor a fenti 1. változat szerint egyszerűen elhagyják az e hanghoz tartozó betűt. Ha pedig új hang jelenik meg, gyakran előfordul, hogy nem a fenti 2. pontban leírt módon járnak el a betűvetők, hanem a feladatát vesztett, ám teljességgel még el nem feledett betűk egyikét teszik meg az új hang betűjének. Könnyű belátni, hogy különböző ábécé-változatok összehasonlítása közben nem kell külön figyelni ezt a változási módot is, mivel ez "házon belül" történik, csak a hangsúlyok változnak.

Ha most a fentiek tudatában visszatekintünk Galánthay Tivadar táblázatára, ismét csak bizonyítottnak kell tekintenünk a magyar és az egyiptomi ábécé közvetítők nélküli azonosságát. Az "Egyiptom" és az "Ómagyar" rovatban lévő betűk ugyanis hiánytalanul egyeznek. Ebből mély következtetések vonhatók le (mert mint említettem: "nem lehet kétszer ugyanabba folyóba lépni"):

A) Láttuk, hogy minden részletben azonos a régi magyar és az egyiptomi ábécé. (S nemcsak a hieroglif alapjelsor és az ősi magyar ábécé – amit Galánthay Tivadar igazolt elsőként 1914-ben –, hanem, mint fentebb bemutattam, a hieratikus alapjelsor és a demotikus ábécé is azonos a régi magyar ábécével – s persze egymással is.) Így az előző 1. és 2. pontban leírtak szerint könnyen belátható, hogy egyikük sem vehette át a másikuktól az ábécét. Tehát nem átvételről, hanem a bármelyiküket megelőző messzi régmúltból fakadó közös eredetről kell beszélnünk. Ez azonban egyben nyelvi rokonságot is jelent, ám távolit, akár 10-20 ezer évvel ezelőttit. (A rokonság szükségszerű okát lásd az alábbi C pont második és harmadik mondatában.)

B) Ha valamilyen csoda folytán mégiscsak az írott történelem korában történt volna az ábécé átadása-átvétele, akkor bízhatunk abban, hogy az egyiptomi írásemlékek bőven tartalmaznak még ma is elég jól érthető magyar nyelvű szövegeket. Ugyanis átvétel esetében csak akkor maradhat teljes mértékig változatlan az ábécé, ha azonos nyelvűek veszik át.

C) Az írástörténet tanúsága szerint az A és a B változat egyaránt számításba veendő. (Itt most nem részletezem: az írásmaradványok szerint nyelvünk – melynek beszélői korántsem voltak feltétlenül "magyarok", hiszen egykor sok különféle nép beszélte ezt a nyelvet – kétszer is behatolt Egyiptom földjére. Először a ma még nem ismert őskorban, másodszor i. e. 1000 és i. e. 500 között.)

Az A és B állításokat csak akkor lehetne vita tárgyává tenni, csak akkor kellene bővebb bizonyítékokat is felsorakoztatni mellettük, ha lehetséges lenne az ábécé változatlan formában történő átadása-átvétele is a különböző nyelvűek között.

Nos, ez nem lehetséges. Ehhez a megállapításhoz az európai ábécéket hozom fel igazolásul.

Jól tudjuk, hogy az európai népek mindegyike ugyanazt az egyetlenegy ábécét, mégpedig az ős-ábécé latin változatát vette át. Ám ha a mai ábécékre tekintünk, akkora különbségeket látunk közöttük, hogy egy pillanat alatt megmondjuk: ez a német ábécé, ez a spanyol ábécé stb. (Habár továbbra is jól látjuk, hogy e sokféle európai ábécé ugyanaz az egyetlen ábécé.) Tudni kell azt is, hogy ezen eltérések jó része nem lassacskán jelent meg, mivel eltérő nyelvűek már átvenni is csak eltérő módon tudják ugyanazt az ábécét. Ugyanis nincs két olyan nyelv, mely pontosan ugyanazokat a hangokat és pontosan ugyanannyi hangot használna. Emiatt a különböző nyelvűek az átvételkor különböző módon változtatják meg az átvett ábécét. Ebből adódnak a kezdeti eltérések, amelyek az idő múltával (az évszázadok múltával) szükségszerűen tovább növekszenek. A különbözőségek további növekedése pedig azért törvényszerű, mert változnak a nyelvek, s természetesen ki-ki folyamatosan a saját nyelvének változásaihoz igazítja a saját ábécé-változatát.

Ám ilyen változásoknak nyomát sem tapasztaljuk az egyiptomi és a magyar ábécé összehasonlításakor. Márpedig két jelkészlet csak akkor nem különbözik egymástól, ha semmi ok sincs arra, hogy különbözzenek.

Az eddigiekben bemutatott állításaim mellett szóló további két bizonyítékban annak magyarázata is felsejlik, hogy miért nem volt ok arra, hogy az egyiptomi és az eredeti magyar ábécé különbözzön egymástól.

Tóth Margit zenetörténész, aki harminc éven át gyűjtötte az ősi énekeket Egyiptomban, a következőt nyilatkozta 2001-ben, nagyon óvatosan fogalmazva: "Egyiptom zenéjéről keveset tud a világ. Nekifogtunk a lejegyzetelésüknek a bölcsődaloktól a halotti siratókig. Sohag megye zenei örökségének dallamai már le vannak jegyezve, és nagy meglepetésemre olyan dallamokat is találtunk, amelyek az erdélyi siratóénekekre hasonlítanak."

Borbola János bebizonyította az Olvassuk együtt magyarul című művében, hogy a magyar nyelv jelen volt egykor Egyiptomban (Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2000). A Borbola általa vizsgált, négyezer évvel ezelőtt keletkezett ún. "Moszkvai Matematikai Papiruszon" egy egyiptomi matematikatanár diákoknak szánt feljegyzései, matematikai feladatok és ezek megoldási menetei vannak. (Például a csonka kúp térfogatának a kiszámítása.) Borbola János sikerrel olvasott el kettőt e példatár feladatai közül, s mindkét szöveg igen régies, de még ma is jól érthető magyar nyelven "szólalt meg". (Apróság bár, de érdekességként megemlítem: innen tudni például, hogy a két magyar szó, a "nevel" és a "növel" egykor egyetlen szó volt.) De nemcsak hogy sikerült elolvasnia a két szöveget, hanem Borbola magyar olvasatában először lehetett pontosan megérteni az egymás után sorjázó számtani műveletekre vonatkozó utasításokat. Ezeket lépésről lépésre követve a végül megkapott számbeli végeredmény pontosan annyi, amennyinek lennie kell a mai módon végzett számítások szerint. És ez utóbbi a legnyomósabb érv Borbola János megoldása mellett. Mert könnyű belátni, hogy a számtani műveletek befejeztével megkapott végeredmény támadhatatlanul hitelesíti vagy cáfolja a leírt feladatmegoldás olvasatának helyességét. Ugyanis a számolások sorozatában elkövetett egyetlenegy hibás lépés is hamis eredményre vezet. (Jól tudják ezt a dolgozatíró diákok.) Ne feledjük azt sem, hogy egy hosszú szöveg csakis egyetlen nyelven ad értelmes olvasatot, és Borbola János olvasata tisztán érthető és logikus.

Hihetetlenül nagy szerencse tehát, hogy fennmaradt ez a négyezer éves, főleg szóban levezetett matematikai feladatgyűjtemény: megfejtését ugyanis nyelvészeten kívüli eszközzel, a leírt matematikai műveletsor elvégzésével is ellenőrizni lehet.

Borbola egy általános ősnyelv létével magyarázza azt a felfedezését, hogy a magyar nyelv jelen volt Egyiptomban a messzi múltban. Említett könyvének összegzéséből idézem (118. oldal.): "megállapíthatjuk, hogy az ősi egyiptomi írás alapja a magyar nyelv őse volt. Sőt azt tapasztaltuk, hogy az egyik példát a magyar nyelv ismerete nélkül nem is lehetett megoldani...". "...Ez az ősnyelv számunkra tökéletesen érthető magyar szavakat használt, tisztán aglitunált (ragozott – V. Cs.), szintetikusan építkezett, hangtanát tekintve a mai magyar nyelvvel csaknem azonos volt, valamint fonetikus írással rendelkezett."

Ez pedig tiszta magyarázata az egyiptomi és a régi magyar ábécé azonosságának. De ugyanerre lehet következtetni abból is, amit fentebb megfogalmaztam: két jelkészlet csak akkor azonos egymással, ha semmi ok sincs arra, hogy különbözzenek egymástól. Márpedig csak akkor nincs oka annak, hogy eltérő legyen két ábécé, ha egymáshoz kísértetiesen hasonló nyelvűek használják. Két, egymáshoz megtévesztően hasonlító nyelv pedig nehezen lehet más, mint ugyanaz a nyelv.

Az ősnyelv

Az egységes ősnyelv létére lehet tehát következtetni abból, hogy az egyiptomi és az ősi-mai Kárpát-medencei ábécé egy és ugyanaz. Nem kell tehát vándoroltatni egyetlenegy aprócska, magyar nyelvet beszélő népcsoportot a térképen fel-alá, keresztül-kasul, hogy megmagyarázhassuk, miért botlunk folyton e nyelv maradványaira a Csendes-óceán partjaitól az Atlanti-óceán partjaiig. Mindez azonban már más témakör, máshol kell szót ejteni róla. Sok kutató áldozatos munkájának gyümölcseként elegendő bizonyíték gyűlt már össze az ősnyelv létére, következő könyvemben felsorakoztatom őket. Itt csupán megjegyzem, hogy egy vagy több, hosszú ideig változatlan nyelv létének gondolatára eleve nyitottnak kell lenni: például a latin nyelv – bármi módon is – de ma, tehát négyezer év elmúltával is tartja még magát, holott az indoeurópai nyelvek a rendkívül gyorsan változó nyelvek közé tartoznak. (Ez azért van így, mert a latin kultúra – és nyelv – nem "eredeti", hanem több ősi kultúra ötvöződése, és az "összerázódás" még ma sem fejeződött be.) Például egy mai olasz semmit sem tud kezdeni a Dante előtti olasz nyelvvel. Ezzel szemben a korabeli magyar nyelv szinte semmiben sem különbözött a maitól – az új szavak kivételével. (Lásd említett könyvem 448–456. oldalain.) A magyar nyelv derekasan állja az idő sodrát, eleve az állapítható meg róla, hogy már igen régen véglegesen kiforrott, "beállt". Mert nem kell elhinni a Halotti beszéd sokszorosan belénk sulykolt zavaros nyelvezetét. A latin betűkkel írt szöveg olvasatának mai fülünk számára való különössége abból fakad, hogy a korabeli latin ábécé 22 betűből állt, de ebből is csak nyolc felelt meg magyar beszédhangnak, vagyis a fennmaradó 14 latin hangnak nem volt megfelelője a magyarban. Ilyen lehetőségekkel a kezében próbálta meg a – talán nem is magyar anyanyelvű – betűvető írásban visszaadni azt, amit magyarul hallott. Tehát még az is csoda, hogy ki lehet hámozni valamit e becses emlékünkből. Próbáljunk csak leírni 22 betűvel egy olyan nyelvű beszédet, amely 35-38 hangot használ, ráadásul úgy, hogy a kevéske 22 betű közül is csak nyolc jelzi a megfelelő hangot. Ennek ismeretében könnyű belátni, hogy alig-alig lesz érthető a megszülető végeredmény, körülbelül olyan lesz, mint amilyen lett a Halotti beszéd. Korabeli "rovásírásos" nyelvemlékeink a tanúi annak, hogy ez valóban így volt. Például a Halotti beszéd "gimilc"-e az ősi hun-szkíta, tehát eleve a magyar nyelvhez kitalált ábécével írott, azonos korú írásban "gyümölcs" volt bizony, s nem gimilc. A latin ábécében ugyanis nem volt betű a gyümölcs szó gy, cs, ü és ö hangjaihoz. Körülbelül ily mértékben hiteles a szöveg egésze is, vagy még ennyire sem, ugyanis legalább még további húsz magyar hanghoz hiányzott a megfelelő betű. Például a nagyjából a Halotti beszéd korából fennmaradt két, az eredeti magyar ábécé szerint leírt szöveg zavartalanul érthető: "Aba szentjei vagyunk, aki Anna, Eszter, Erzsébet", avagy "Édes nemes jó kis uram, Gyóni Rüasz". Ezek bizonyítékok, nem pedig ilyen vagy olyan vágyakat szolgáló eszmefuttatások végeredményei. Ha tehát jó állapotban fennmaradt ősi nyelvek után kutatunk, aligha találunk erre jobb jelöltet, mint a magyar nyelvet. Nem kell tehát meglepődni amiatt, hogy lépten-nyomon ennek a nyomaira lelünk.

Bízom benne, sikerül meggyőznöm az olvasót arról, hogy az egyiptomi és a Kárpát-medencei magyar ábécé egy és ugyanaz. Az állításom elleni tiltakozás nem állja meg a helyét, ugyanis mint láttuk, nem csak egy, hanem több, egymástól független módon is bizonyítottam e két ábécé azonosságát. Minden egyes állításomat dokumentumokkal, hites emlékekkel igazoltam, vagyis egyetlen feltételezésnek sem engedtem helyet. De mint jeleztem, mások kutatási eredményei is alátámasztják mindazt, amit bemutattam. Tehát nem egyszerű következtetésről, hanem felfedezésről van szó. Mint a valódi felfedező, én is csak azt tudom mondani: ha a hegy ott van, akkor ott van.

Utolsó mondatként csak ismételni tudom, amit már említettem: ha teljesen azonosnak látunk két ábécét, akkor biztosan ugyanazt az egyetlen ábécét látjuk két példányban leírva. Tulajdonképpen ez az egyetlen axióma értékű megállapítás is elegendő lett volna ama tiltakozó felkiáltás cáfolatára, hogy "teljesen kizárt" az egyiptomi és magyar ábécé azonossága. Elegendő ugyanis egymás mellé téve rájuk nézni: egyformák. (Lásd a 3. ábrát.)

FÜGGELÉK

Habár csak két ősi jelkészlet azonosságáról volt szó e dolgozatban, a felfedezés bemutatásának végére óhatatlanul kitágult a láthatár, és előtérbe került az (avagy az egyik) ősnyelv, és ennek a magyar nyelvvel való igen közeli kapcsolata is. Illik tehát némi támaszt nyújtanom erről is az olvasónak.

Következzék hát egy igen rövid, de igazoló erejű tallózás:

1. Dr. Grétsy László nyelvészprofesszor szerint: "Kazár Lajos nemrégiben elhunyt világjáró nyelvészünk például nyelvünknek a japánnal való valamilyen összetartozását kutatta, és szótár formájában igazolta is, hogy a két nyelv milyen sok hasonlóságot mutat." (Magyar Demokrata, 2002. március 28.)

2. Japán valódi őslakói, az ajnuk igen büszkék a magyarokkal való rokonságukra.

3. Figyelemre méltó azonosság mutatható ki az inka és a magyar nyelv között. Például: inka "chanka (csanka)" = lábszár (lásd "csánkon rúg"), inka "hatun" = hat (számnév), "churi (csuri) = gyerek, saját ivadék (pl.: "csurikám"), s lásd még a későbbieket is.

4. Tiramu Kast Sándor, Angliában élő nyelvész nemrégen fedezte fel, hogy az élő nyelvek közül a kelta nyelv – azaz az ír, a walesi és a gall kelták nyelve – áll legközelebb a mai magyar nyelvhez. Tehát a kelták a legközelebbi nyelvrokonaink. (Tiramu Kast Sándor: Kelta magyarok – magyar kelták, Magyar Ház, Budapest, 1999.) Ez a legfrissebb nyelvészeti újdonság, ezért bemutatok néhány bizonyító erejű érdekességet:

Például a magyar nyelvre egyedülállóan jellemző "ik"-es ige az ír keltában is tisztán megtalálható, mégpedig tulajdonképpen kemény "k"-val, "-igh" formában. Például "bízigh" = szaporít, (teker!), "tanaigh (kiejtve: taníg) = tűnik, "borígh" = forrik, "fálaigh" (kiejtve: fálíg) = fal(az)ik. Pár szó ízelítőnek (magyar ábécé szerint írva): száblye = szablya, gyerrkac = gyerkőc (a gyermak pedig unoka), lean = leány, rogyilé = ragyogó, jár = jér(-ce), kirke = csirke, bak = bak, fess = bajusz, csell = csel, vín-víta-víh = voltam-voltál-volt stb., stb. Tiramu Kast Sándor könyvéből mutatok be itt tágabb nyelvi kapcsolatokat is: magyar "segg" = török "sagri" (hátsó rész) = mongol "següke" (szék) = japán "szeki" (ülés, ülőhely) = inka "siki" (far, ülep) = kelta "szig" (ülni). (Így érthetjük meg, hogy a "segg" és a "szék" szavunk csak árnyalatban különbözik egymástól, s aligha kell sokat gondolkodnunk, hogy megértsük, miért.) Vagy például a magyar "mag" (leszármazott, ivadék) = ír "mac (mak)", (fiú, ivadék) = japán "magu" (unoka, utód) = inka "maqta" (ifjú, legény). Aztán magyar "MAG-as-lat" = ír "mag" (magaslat, rakás) = inka "moqo" (magaslat, halom). És így tovább.

5. A sok-sok (főleg politikai indíttatású) tiltakozás ellenére a magyar és a sumér nyelv között mély, szervi azonosság van. Ennek igen bőséges irodalma van, csak egy kicsike példát említek.

A sumér nyelvből lehet megérteni, hogy mi köze van egymáshoz a "huny" szónak a "kunyhó"-hoz. (A huny sokfelé "kum", Somogyban például "bekunyom" a szemem, vagy például nekem még kumózás volt a bújócskázás, azaz a hunyózás.) E szó jelentése a sumérban még tisztán: "óv", "befed". Tehát amikor behunyjuk a szemünket, akkor befedjük, óvjuk. Ez adja a "kunyhó" értelmét is, mert a náddal vagy sással körberakott fala óvja és védi, befedi az alatta megbúvót. Még egy saját példa: Pilisszentivánon lakom, s a házunkhoz vezető szurdok neve "Huny". Sokáig nem értettem meg, miért, s igazán meglepett, amikor a sumérból rájöttem, hogy azért, mert teljesen befedi a szurdokot a kétoldalt növő akácfák és bokrok rengetege. A növények óvják, védik, befedik a szurdokot. Ez az eredeti jelentés azonban már elhomályosodott a magyarban, a huny igén inkább már a szemhéj lecsukását értjük. Persze a magyar nyelv korántsem leszármazottja a sumér nyelvnek, hasonlóságuk oka a közös eredet, habár sok későbbi sumér szót is magukkal hoztak azok az eleink, akik a Kaukázus déli oldaláról, tehát Kis-Ázsiából jöttek (vissza) a Kárpát-medencébe, alaposan megnehezítve a későbbi kutatók dolgát.

6. Ha az eddig külön-külön alaposan és egyaránt bizonyított sok magyar "őshazát" teljes jóhiszeműséggel egymás mellé tesszük a térképre: lefedtük velük fél Ázsiát.

7. Ki tagadhatná a török és a magyar nyelv rokonságát?

8. Ősi magyar szavak tömege található meg az ólatin nyelvben. (Megjegyzés: a latin "s"-t úgy írom, ahogy ejtendő: "sz".) Például: szikkadt – szikkátum, szekko; szer (lásd: Pusztaszer, fészer) – szaerimonia; szeg (vág) – szegmentum (szelet); szak, szakasz – szeakulum (korszak); dísz – dec, decor (itt nem tudom, hogyan írjam, de a "c" betű legrégebben főleg "sz"-nek volt ejtendő a latinban); szaggat – szaggita (nyíl, de lásd a magyarban a szaggató és a nyilalló fájdalom egy értelmét); virág – virago (sebet is vállaló hősnő, lásd: vérvirág); fúró – foró (átfúr) stb., és külön csokorban még azt a sok, az etruszkokkal közös szót is említeni lehetne, melyek az etruszkból kerültek a latinba. Csak egyet röviden: "kalendárium". Az ebben lévő "kal" a magyar-sumér "üt, ver, nyom" szóval azonos. Például kalapács, kalap, kaláka, kelme stb. A kaláka és a kelme úgy kerül egy kalap alá, hogy a sík felületre szétterített gyapjút nyomkodták, ütötték, verték, azaz kalapálták. Főleg együvé gyűlve, azaz kalákában kalimpálva, sokszor egyenest a kalimpával, hogy nemezzé, vagy finomabb kelmévé (!) váljon a gyapjú. A finom gyapjúanyag ezért kelme (azaz vert, nyomkodott anyag), de más magyar nyelvváltozatokban is az ütés, nyomkodás miatt nemez a nemez: nëm = nyom, avagy jurt (gyúrt), mellyel borított építmény a jurt(a). A kalendárium pedig úgy kapcsolódik a fentiekhez, hogy az etruszkok az idő múlásának követése érdekében rendre szöget kalapáltak (vertek) a templom kapujának gerendájába, és az így keletkezett szót átvették a latinok, s lett a kalendárium.

A kalendárium, a kalapács és a kalap együvé tartozása tehát csakis magyarul érthető meg. Nem kell megijedni, itt nem fajrokonok kereséséről van szó, pusztán szóegyeztetésekről, és ez nem több annál, mint amikor azt kutatjuk, hogy milyen magyar szavak vannak meg a szlovákban, avagy mely angol szavak kerültek át a magyarba stb. Ennél többre nem is kell gondolni e függelékben található felsorolásaim olvastán, s nincs is szükség többre.

9. Az ógörög nyelv is telve van ősi magyar szavakkal, ízesen elgörögösítve: túró – túrosz, forró – purrosz, gyönyörű – gonürosz, horog – koroksz, kopasz – kopasz, liszt – alesztosz, áld – alth, piros – pürrosz, pir (pirul, piros) – pyr, kút – kutosz, karéj – khoreja (kör), főz, fő – fóz, me – méh stb. Kb. kétezer azonos szó mutatható ki még ma is. Még egy apró érdekesség: Léda Tündareosz (tündöklő, fényességes) király lánya volt, Tündér Ilona az ógörögöknél Helena Tündarisszá vált, s a tün, tünékeny, tünemény, tündöklő, tündöklő tünemény, azaz tündér egész biztosan magyar szó, ahogyan a khorejaban, karéjban a kör is. Figyelemre méltó, hogy a görög--magyar egyezések többnyire mások, mint a magyar–latin egyezések, s ez egészen széles körben elterjedt, közös forrásról árulkodik.

10. Az etruszk nyelvről keveset tudunk, de a megfejtett szavak számottevő része egyaránt megtalálható a sumér és a magyar nyelvben.

11. A 18–20. század európai nyelv- és történettudománya nagy árjásító igyekezetében az indogermánok számára sajátította ki a szanszkrit nyelvet. Kőrösi Csoma Sándor jött rá, hogy igencsak sok köze van egymáshoz a szanszkrit és a magyar nyelvnek. (Feltételezések szerint e felismerése okozta a vesztét: tönkre tette volna az árja felsőbbrendűség fundamentumát.) Szójegyzetéből: kend – kied, gyúr – gyúr, Isten – Stan, béka – béka, szoba – szoba, szablya – szabla, patak – pataka stb., s hogy Indus-völgyi földrajzi neveket is említsek: Barna, Kókai, Kálna, Tura, Tisza, Buda, Bihar stb. (Felhívom a figyelmet, hogy ezek megvannak, létük nem hit kérdése, s az előző pontokra vonatkozóan is mondom: nyugodtan el lehet hessegetni a véletlen egyezések gondolatát. Ugyanis bármely két, gyökeresen különböző nyelvben a nagy számú lehetőség ellenére sincs sok, hangzásra azonos szó. Ennek oka az, hogy – csak egy példát említve – öt hangból legalább hatmillió különböző szó képezhető (ekkor egyetlen szóban sincs hangismétlődés), s ebből egy kb. ötszázezer szót használó nyelvbe legfeljebb csak nyolcvanezer kell, tehát a lehetséges szavaknak megközelítőleg csak 1/40-ed része. Aligha várható azonban, hogy lenne két olyan nyelv, mely pontosan ugyanazt az 1/40-ed részt használná. Tehát eleve nem is lehetnek túl gyakoriak a véletlenül azonos hangzású szavak bármelyik két különböző nyelvben. A statisztika tehát igazolja, hogy szűkösen bár, de lehetséges bizonyos mennyiségű véletlen egyezés. A gyakorlatban azonban általában alig van véletlen egyezés, tessék csak belelapozgatni a különböző szótárakba! Van, de alig.

Mielőtt a gyanakvók megkönnyebbülten felsóhajtanának, sietve megjegyzem, hogy a fentiekben még csak a szavak formai azonosságáról beszéltünk! Márpedig mi nem pusztán azonos hangzású szavakat keresünk, hanem olyan azonos hangzású szavakat keresünk a különböző nyelvekben, amelyeknek a jelentése is azonos.

Itt jön a meglepetés.
Mert gondoljuk csak meg: minden egyes szónak többszázezer jelentése lehet, s mivel öt hangból legalább hatmillió különböző szó képezhető, emiatt elhanyagolhatóan kicsiny, csupán kb. egy a háromezer milliárdhoz(!) az esélye annak, hogy egy hangzásra is és jelentésre is azonos, öt hangból álló szó véletlenül jelenjen meg két eltérő nyelvben. (Az egyezés annál nagyobb képtelenség, minél több hangból áll a szó!) Ha ráakadunk ilyenre, akkor – bármilyen meglepő, de a hangutánzó szavakat is ide kell érteni – bátran kijelenthetjük: nem két különböző szót, hanem ugyanazt az egyetlen szót hallottuk kétszer elhangzani, tehát közös forrásból származnak. Ezen a határozottságon persze lejjebb kell adni egy kicsit, mert az ördög sohasem alszik. Ám a lehető legnagyobb óvatosság mellett is ki lehet jelenteni, hogy száz felsorakoztatott, hangzásban is és jelentésben is azonos szó közül általánosságban és a legrosszabbra is számítva legfeljebb – s nem feltétlenül – csak egyetlenegy lehet kakukktojás. A többi 99 azonban hiteles azonosság, persze igaz, nem tudjuk, hogy melyik 99. Tehát nyugodtan rábízhatjuk magunkat az értelmünkre: ha megértünk egy szót, akkor megértettük. (Vajon mi más nyújthatna reménysugarat annak, aki egy idegen nyelv tanulásának az elején tart még.) Nyugodtan elhessegethetjük tehát azokat, akik meg akarnak ingatni bennünket a hallásunkba vetett, korántsem naiv bizalmunkban – erre épül ugyanis az emberi beszéd. Ha arról van szó, hogy hány szláv szó van a magyarban, semmi aggályunk sincs a fenti okfejtést illetően, sőt! Ám ha a latin, sumér, görög stb. nyelvekről van szó, azonnal megálljt parancsolnak az "illetlen" behatolónak, mondván, hogy ez esetekben viszont minden egyezés puszta véletlen. Nyilván kisajátító és leplező szándékkal. Egy rémregényt lehetne írni erről: mióta figyelmemet a múltra szegeztem, csak ámulok nap mint nap, hogy mi zajlik itt e témában már kétszáz év óta. Pedig méternyire kilógnak a gebék ronda szőrös lábai, bármerre néz is az ember. (Elnézést.) Csak egy kis példa a jelentés és a hangzás összecsengésének erejére. A magyarul szarka névvel illetett madár a sumérban "szarraku". A madár azonossága miatt alapos okkal gyaníthatjuk, hogy a "szarka" és a "szarraku" egyazon szó, kissé eltérő módon kiejtve. De marad mégis némi kétely. Ám ha belelapozunk a szótárba, s látjuk, hogy a "szarraku" a suméroknál azt jelentette, hogy "tolvaj", hirtelen keresztül-kasul, mint egy szövevény, összeáll a kép, s e pillanattól mérget vehetünk arra, hogy egyazon szóról van szó.

12. Az úgynevezett TAMANA kutatói "hátborzongatónak" tűnő jelenséget fedeztek fel nemrégen. Mégpedig azt, hogy a Föld szinte tele van azonos földrajzi elnevezésekkel. (Lásd a TAMANA honlapot: (http://w1.409.telia.com/~u40916719/.) El is hessegethetnénk ezt a nyelvi különcséget, ha csak egy-egy magányos földrajzi név gyakori ismétlődését tapasztalnánk szerte a földgolyón. (Bár már ez is figyelmet érdemelne.) Csakhogy igen sok esetben az elnevezések egész csoportjai, csokrai egyeznek meg egymással, akár három-négy különböző, egymástól igen távoli helyen is. Ezek mind megtalálhatók együtt a Kárpát-medencében. Ezt viszont már nem lehet elintézni egy kézlegyintéssel. (Gondoljuk csak el, mit szólnának az angolok, ha Kína egy eddig ismeretlen területének feltérképezése közben kiderülne, hogy itt egymás mellett van Thames-folyó, London falu, Manchester kisváros, Cardiff kikötőhely stb. Aligha gondolnának más magyarázatra, mint arra, ami miatt angliai földrajzi nevek találhatók szerte az USA-ban és Ausztráliában – vagyis angliai polgárok kirajzására.) A TAMANA jelenség okáról nekem fogalmam sincs, s meglehet, hogy csak az emberiség egységes természetének, a beszéd, szóképzés valamiféle egységes irányultságának a jele. De ez a gondolatom is csak a probléma szőnyeg alá söprésének tűnik, menekülésnek a zaklató kérdések elől. Akárhogy is, jelen esetben nekünk annyi is elég, hogy ez a jelenség – van.

Itt már csak egyetlenegy kérdést kell megválaszolni. Láttuk, hogy a 20. ábra ábécé-összehasonlító táblázata nem árulja el eleve, hogy az összehasonlított ábécék közül melyik volt meg legelőször. Emiatt egy másfajta szempontot is be kellett vezetni e kérdés eldöntéséhez. Ugyanez a gond adódik az előző, 1–12. pontba foglaltak összevetésekor is: a bemutatott nyelvek közül melyik volt meg legelőbb? Nos, ez viszont annak megfigyelésével dönthető el, hogy a különböző nyelvekben előbukkanó egyazon szó melyik nyelvbe vésődött be a legszélesebb körűen.

Van egy csodálatos jelenség ennek felismerésére, mégpedig az, hogy egyes szavak az idő múltával egyre terebélyesebb szóbokrot alkotnak. Egy-egy szóbokor úgy keletkezik, hogy az adott szó igen-igen lassacskán egyre több, némileg eltérő jelentésű változatra válik szét. Ilyen szóbokor alakul manapság például a "lik" szavunkból, s most már három változata is van: lik--luk(lyuk)--lék. E három változat egyazon szó, de a lyuk kissé már mást jelent, mint a lék, s nem cserélhető föl egymással. Ez már egy kis szóbokor. (Persze nem tudjuk, folytatódik-e majd a messzi jövőben a "luk" bokrosodása, de a megtörtént bokrosodásról mindig kézzelfogható bizonyítékunk van: e szavak benne vannak a nyelvünkben.)

Tehát, ha találunk megfelelő szóbokrokat, akkor annak vizsgálatával, hogy e szóbokor valamelyik szava, vagy éppen az alapszava milyen mélyen vésődött be a vizsgált nyelvekbe, megállapítható, hogy e nyelvek közül melyik volt az átadó, melyik volt ott előbb a "helyszínen".

Nézzük tehát: az előzőekben említett szóazonosságokkal érintetté vált nyelvek összevetéseiből az derül ki, hogy az általánosan elterjedt ősi szavak gyökerei rendre a magyarban a legmélyebbek, sőt összehasonlíthatatlanul a legmélyebb gyökerűek. Ennek bizonyításául itt most csak a "kör" szavunkat hozom fel. (Tiramu Kast Sándor fedezte fel, hogy ez a szó kiválóan alkalmas időmérésre.)

A kör szó egyedülálló bokrot növesztett a magyar nyelvben, nyilván nem egy-két, hanem ennél sokszorta több ezer esztendő alatt: kör, karéj, karaj, kerék, kerek, kert (azaz bekerített, vagyis bekörített), kertel, kereny (mára kenyér lett hangcserélődéssel!), korong, kerámia, korona, köröm-karom (tehát a karvaly is), környék, korsó, karima, keret, köret, keres, kordé, kerge (körge!), kerget, kordon, korond, körönd, karám, köröz, körte, kerül, kerület stb. Még a magánhangzó-módosulások ellenére is megértjük mindig a lényeget (lásd mintának az említett luk-lék változatokat), például: karika-körike, kerít-körít, kerül-körül. De a görbe (körbe!), görgő, görnyed, göröngy stb. is a kör származéka. Tessék csak megpróbálni a "g" helyett "k"-t mondani, így is megértjük – például görbe-körbe, gördül-kördül, de akár pördül is. Én a kör 68 alapvető változatára leltem rá. (De a kört tartalmazó összetett szavainknak is se szeri-se száma.) A KÖR szó tehát a messzi ősidőktől fogva magyar, s alapja egyetlen szó, a "kör" (vagy tán a "ker"): nincs a világon egyetlen nyelv sem, melyben ilyen mély gyökere lenne e szónak. Emiatt kijelenthető, hogy a "kör"-nek bármely nyelvben való jelenléte – természetesen ha hangzásban is és jelentésben, tehát értelmében is megegyezik – a magyar nyelv hatásáról árulkodik.

Íme néhány példa Tiramu Kast Sándor gyűjteményéből: magyar kör, kelta kur, angol circle, francia cercle, német kreis, orosz krug egyaránt kört jelent (a cirkusz, a latin kurva (=görbe) szót is említhettem volna, ha összetett szavakat is sorolnék itt), avagy magyar kert, kelta garth, gort, angol garden, francia jardin, német garten egyaránt kert. (Vegyük észre, hogy a "kert" feltétlenül magyar "-t" ragja is ott van az előbb felsorakoztatott szavak végein! Tehát nem pusztán csak a "kör"-t, hanem egyenesen a magyarban akkor már meglévő, magyarul képzett "kert" szót vették át szerte Európában.) Avagy a magyar korona, kelta coróin, francia couronne stb. mögött egyaránt korona, közelebbről szintén csak a kör áll. Mégpedig a magyar kör áll, ugyanis a francia aligha tudja a saját nyelvéből megmagyarázni, hogy miért korona a korona, s mi köze van a koronának a kordonhoz és a kerámiához, s a kerámiának például a karámhoz. Tehát a nagy nemzetközi sikernek örvendő kerámia (korongozott kerek agyagtárgy) szó magyar, mely – mivel már régóta nem a keramikus kereng az agyag körül – korongon, azaz körbe forgó eszközön készített agyagedény, többnyire persze korsó. Például a kerek kerámiáról híres Korondon korongozott korsó, amely akkor szép, ha gondosan kerekített karimája van. Márpedig csak az tarthat szülői igényt a kerámiára, aki ilyen szójátékkal telített mondatot tud keríteni köréje. Tehát a kerámia mögött is biztosan a magyar kör szó áll, igen-igen régóta és itt, Európában, az indoeurópai nyelvekben. Sőt bizonyára jól érezzük, hogy a képzett kerámia, karám és karima is édes testvérek, ahogyan a korona, a korong, a kereng, kering, körönd, de még a göröngy szavak is azok.

A fent említett, különböző európai nyelvekből való szavakból külön-külön bármit ki lehet sütni, de együttesen egyértelműen elárulják az eredetüket. Ha még tovább tekintünk, látjuk, hogy a görbe (körbe!) gör-, gor-, gerje is, sőt a győr is (pl. földgyűrű) egyaránt a kör szóból érthető meg. Mert például körsánccal körülvett terület, kör-gor-győr Gori (Sztálin szülővárosa) is, s azonos ezzel a számos Eger, sőt a sok-sok helyen megtalálható Győr településnév is. Így aztán a szláv gorod város-váras sem olyan nagyon-nagyon szláv szó, hiszen a gor nem más, mint a magyar ker-kör-gör-gor szó tartalmi és formai átvitele.

És még egy kis kitekintés más tájakra is: Szemirámisz kertje a Szemiramiszkerta nevet viselte, és ilyen név a Hunnorakerta (Hun kert) is. Annak megértéséhez, hogy mit jelentenek ezek az elnevezések, tudni kell, hogy a kert nem virágágyás, vagy vetemény, hanem kerített, vagyis körített, elkertelt, körbe bekerített, bekörített, kerítéssel (körítéssel) védett hely, mely épp ezért alkalmas virágágyások, vetemények telepítésére is. A kert attól kert, hogy kerítése van.

A kör ilyen hatalmas szóbokra csak úgy keletkezhetett, ha nyelvünk valóban igen-igen ősi nyelv. Ugyanis nagyon sok időnek kell eltelni ahhoz, hogy egy szó ennyire kiterebélyesedjen, ennyi változata megjelenjen, felhalmozódjon és végérvényesen bele is ragadjon a nyelvbe. Ez a nyelv persze nem nevezhető 5-10 ezer évekre visszamenőleg is magyarnak, nevét nem is tudom, csupán az mondható, hogy e régi-régi nyelvet ma is őrizzük, és sokezer év óta lényegileg alig változtattunk rajta. S a "kör" szóbokrának fent látható, más nyelvű érintőleges párhuzamai láttán-olvastán be kell látnunk, hogy ez a nyelv ősidők óta itt van, jelen van Európában (is!).

De az ős-ábécé történetéből is ez következik. Ugyanis a töredékes, ám szempontunkból mégiscsak elegendően bőséges írásleletekből annyi mindenképp pontosan megállapítható, hogy a magyar nyelv 6-8 ezer évvel ezelőtt már biztosan a Kárpát-medencében volt, és az akkori állapota alig-alig különbözött a mai magyar nyelvétől. Nyilván keletkezett különbség 6-8 ezer év alatt, de mindenképpen kevesebb annál, mint amennyi kikényszerítette volna az ősi Kárpát-medencei ábécé módosítását. De nem kényszerítette ki, mert jól látható, hogy a 6-8 ezer évvel ezelőtti és a mai Kárpát-medencei ős-ábécé szinte semmit sem változott mindmáig e hosszú idő alatt. Márpedig egy ábécé akkor nem változik, ha semmi ok sincs arra, hogy változzon. (Lásd említett könyvem megfelelő részein olvasható bizonyítékokat.)

Tőlem függetlenül, s egészen mást, mégpedig a földművelés terjedését vizsgálva szintén ugyanerre a szükségszerű következtetésre jutott Grower S. Krantz amerikai történész is. Igaz, ő sokkal-sokkal régebbi keletűnek tartja a magyar nyelvet a Kárpát-medencében annál, mint amennyit én (6-8 ezer évet) az ábécé történetének segítségével ki tudok mutatni. Grower S. Krantz bizonyítása szerint 10 ezer év óta ittlévő, avagy egyenesen itteni ősnyelv a magyar nyelv. (Az európai nyelvek földrajzi kialakulása, Peter Lang Publishing Inc. New York, 1988. Magyar nyelven: Magánkiadás, Budapest, 2000.)

Mindezek alapján egyáltalán nem lehet meglepő, hogy már volt egy széles körben elterjedt ősnyelv, amikor Egyiptomban is belebotlottunk annak nyomaiba. A bizonyítékok láttán pedig aligha mondható más, mint az, hogy hinni kell az értelmünknek, a szemünknek és a fülünknek, bár tudom, nehéz minden újdonságra mindig nyitottnak lenni. De hát nem az eddigi történelmi ismereteinkhez kell igazítani a múltat, hanem épp fordítva. Mert nem csak az lehet igaz, ami egyenesen következik az eddigi ismereteinkből. Minden felfedezés azért felfedezés, mert meglepő, vagyis nem következik az eddigi tudásunkból.

Bizonyára sokan meglepődnek e dolgozatom olvastán. Ám csak a jéghegy csúcsa mindaz, amit benne leírtam Egy másik Varga Csabától (a stratégiakutatótól) vett idézettel világítok rá arra, hogy mi zajlik manapság: "Alapjaiban változik meg szinte minden alaptétel. Az alaptudományok felrúgták vagy folyamatosan rúgják fel az emberi (európai?) gondolkodás szinte minden kardinális tételét. Paradoxon a helyzet: nemcsak előre, hanem visszafelé is Új Valóság születik."

Írásom csak egy aprócska szeletkét mutatott be a Múlt Új Valóságából.

Az ókori Egyiptomban UR volt a nagy Isten neve, és ez egyben magasságot is jelentett. Ugyanígy a magyarban: Isten egyik neve: ÚR (ÚR-Isten összetételben is). Az ORr és az ORom a csúcsos kiemelkedést jelölik, ahogy a latinban is arx = ORom, héberül pedig HOR = hegy. A manysi UR = hegy, ebből ered az ural név is. Az ógörögben OÚRos = ORom. Ide kapcsolódik Orion görög mítoszbeli óriás neve is. Az ógörög OURanós (Uranus) = ég, égbolt, menny egyik magyar megfelelője lehet az ŰR is (ebből: üreg, ürge, üres stb.). A bibliai Áron főpap hegy Ormán halt meg. Az arany (vö.: latin aurum = arany) is kötődhet a magasságos úr hegyormokhoz is kapcsolódó tiszteletéhez. Rokonnépeink Arany Atyá-nak is nevezik az Égistent. A hegyormokkal az őrzés, az őrség is összefügg: ógörög oúros = őr, óegyiptomi ari = őr és a kutya sumér neve is UR (azaz őR) volt, a MagURa hegyneveink pedig magas őr-t jelentenek, sumérul viszont Oroszlánt. a németben az UR összetételekben ős-t jelent (pl. Urahn = ősapa, de UR az őstulok, a bölény német neve is). Magyar A. szerint az EURópa név az ÚR+Apa szókapcsolatra vezethető vissza (Európát bika alakban rabolta el Zeusz, és annak az ősbikának a neve lehetett ÚR, illetve Úr-apa). A bika (a bölény) az Erő kifejezője: ezért is lehet a törökben ER = férfi, a finnben Uro, Urhea = hős, Uros = hím, kan, férfi (vö.: a bibliai Dávid hettita harcosát Uriás-nak hívták).

Egy másik változata az ÚR ősszónak a tűzhöz fűződik: manysi Ula = tűz, latin Uro = ég, elég, héber uri = láng, fény. Az öreg, örök szavaink is magukban rejtik az úr gyök egyik módosulását, kifejezve az Égisten (az EGY) ősiségét, időfelettiségét.

A sumérban a Vár és VÁRos neve: uru. Ez hasonlít a latin urbs = város szóra, ez viszont a szintén latin orbis-szal (kör, körforgás, égbolt) mutat egyezést. Hogy a város eredeti alakja KÖR lehetett, erre utalnak a magyar GYőR településneveink, amelyek ugyanazt jelentik, mint a KÖR és GYŰRű szavaink. Ugyanígy a pun KARt = város, óegyiptomi QARta = város, gyűrű, komi (zürjén) KAR = város és az a magyar szóbokor is idetartozik, amelyből például a KERt is való (ami körbekerített területet jelent). Az avarnak, azaz szabarnak nevezett "korai" magyarok GYŰRűnek nevezett KÖR alakú erődített településeket építettek. Kilenc gyűrűjük volt a Szent Gallen krónikája szerint. A régi méd fővárosnak hét körfala volt, és az iráni mitológia szerint Ahura Mazda tanácsára az első király, Yima olyan várat épített, amelynek felső része kilenc koncentrikusan elhelyezkedő falból állott.

Világosság és Valóság

"Vannak szavak – írta Kerényi Károly –, amelyekben a nyelv ősi, rég elfelejtett bölcsessége révén mindez kifejezésre jut: a magyar világ szóban, amely egyszerre jelent ťvilágosságotŤ és ťvilágotŤ, és a belőle képzett világos melléknevekben, amely tisztán képzését tekintve ugyanúgy jelenthetne ťvilágszerűtŤ is." Sok érdekes összefüggés tárható még fel, ha tovább kutatunk. Így a világ, világos szavaink egy tőről fakadnak a való-val, amit megerősít az is, hogy a finn valo jelentése: fény, világ, világosság. A világosság tehát a valóság – mert a sötétség csak a fény hiánya (mint láttuk, a fény a van egy változata, vagy megfordítva). A német welt = világ és a latin fulgur = villám szavak töve is egyezik a magyar megfelelőik tövével. "A villámot az ősnépek a földre esett égi tűznek tekintették, s az égi tűzről azt tartották, hogy ennek a földi tűz csak visszfénye ... a szumír-asszír Vul és a római Vulkán vagy Volkán istennevek ... összefüggése nemcsak a latin fulmen vagy fulgur-ral, hanem ezek magyar megfelelőjével, a villám szavunkkal is kétségtelen" – írta Fáy Elek kiváló művében, A magyarok őshoná-ban. Ugyanő a fulánk (ful-láng?) szavunkban, mint egy miniatűr villám-jelképben, is felismerte az égi tűz nevét ugyanúgy, mint az égi tüzet lehozó madarak villámló tekintetének pillant(ás) megnevezésében is (tkp. ugyanaz, mint a villant). Eme VIL szógyöktől már nem áll távol a VIRul (vö. lat. VIReo = zöldell, VIRul, finn VIRea = élénk, eleven, VIRgonc, friss stb.), VIRRad, VIRág (vö. latin VIRgo = szűz, a szüzességet mindig VIRág-gal jelképezik, és a Virág a VILág jelképe is) szavaink közös töve sem (VIR), ami viszont a latin VIR = FÉRfi, a szanszkrit VIRá = FÉRfi, hős szavakkal egyezik. A FÉRfi (eredetileg: FÉRj-fiú összetétel) tehát a fényességből, az égi tűzből ered, akárcsak az óind ős-ember és ős-férfi, PURusa (jelentése: ember, FÉRfi, hős, lélek), aki azonos az emberi lélekkel, az igazsággal és a Napban látható férfialakkal. E Nap-lélek FORRó is (vö. finn VARi = FORRó, manysi PURkh = FORRó), a FORRóság pedig a FORgással és a FÚRással is kapcsolatos (pl. tűzgerjesztés). A FÉR szavunk eredetileg azt jelentette: bemegy, behatol (vö. pl. komi POR, mari PYR: ugyanaz). A FÉRj (FÉRfi) szavunk éppúgy, mint a FELeség, lehet a FÉL (valaminek a FELe, oldal, FÉLoldal) származéka is. Megerősíti eme értelmezést, hogy PURusából születik a női princípium, VIRádzs (szanszkrit VIRaj = fénylik, ragyog), VIRádzsból pedig PURusa! A Manu törvényeiben az olvasható, hogy Brahma két FÉLre osztja a testét, és egy Férfinak meg egy nőnek ad így életet. A FÉRfi és a nő együtt alkotja csak az Egészet, az Embert (ami és aki Brahmával azonos). A VALóság pedig egyenlő az Igazsággal (lat. VERitas = igazság), ez pedig a mennyei fényből fakad.

Kedves József!

Megörvendeztetnél, ha elfogadnád a mellékelt két könyvet.
Én nem régen fedeztem fel magam számára Kabay Lizettet, aki nagy megnyugvásomra ugyanazt mondja, amit én. S szerencsére ő még a részletekben is elmélyedt – s mondandója kifogástalanul hiteles.
Kabay munkáiban látható, hogy a magyarul tudó milyen egyszerűen megérti az ősi szimbólumok értelmét – pusztán a jelölt szóból. Már első hallásra is, mert a magyar nyelv az őskorból fennmaradt, s azóta is alig módosult nyelv. Egy francia, angol, német stb. csak nyakatekert magyarázatokat tud adni, melyeknek legtöbbször se füle-se farka. S saját nyelvével felvértezetten nem is értheti meg igazán az összefüggéseket, mert azok a szavakban rejlenek. Így aztán magyarázataik mindig ködös, zavaros miszticizmusba zuhannak. (Számos példát tudok mutatni arra, amikor a francia egymás után misztikus szavakat ír le a jegyzetében, mint titokzatos megfejthetetlen szavakat, s nem is tudja, milyen jó szolgálatot tesz: magyar szavakat gyűjtöget. Pl.: ÉL, ILU (élő), TEN, ISTEN, AVALOHITESVARA stb. (Ez utóbbi: a való hites vára.) És így tovább. Sokszor látom elhűlve, hogy de hiszen ezt én értem!
Mert oly egyszerű az egész – magyarul.
Persze igen sokan úgy rettegnek e felismerés terjedésétől, mint ördög a tömjénfüsttől. Mert mi lesz akkor azzal a mindenki mást lenéző, kitaszító felsőbbrendűségi tudattal, amelyre az indo-európai-zsidó kultúrkör épül. Igaz, senki sem fogadja szívesen annak hírét, hogy ő csak egy utódkultúra, s mások levetett, foszló szellemi ruháit hordja. (Pap Gábor szava jó: héjkultúra.) De ez legyen az ő gondjuk.
S ki más gyűjthetné össze szellemi kincseinket, mint saját magunk.

Kabay Lizett: A szelet vető táltos
(Főnix Könyvek 30., Debrecen, 2001)

"A jelrendszerek kutatója nem állhat meg, mert a tárgyi és a szellemi hagyaték minden eleme, a nyelv minden szava és a népi jelrendszer minden eleme kérdések újabb sorát veti fel." A magyar igazságot Erdélyben főleg az eldugott kis falvak, a nép hite őrizte, őrizhette. Kabay Lizett is ebben a közegben keresi – mint könyvében idézett kollégája –, hogy "nincs-e valamiféle hasonlóság a szavak eredete és kapcsolatai, valamint a népművészet mitikus jelképeinek eredete és kapcsolatai között?"

Kabay Lizett:
Kulcsképekhez kulcsszavak
(Főnix Könyvek 24., Debrecen, 2000)

"Barlangok falán, régészeti leletek közt és a népművészetben ősi jelzések hallgatnak élettelenül, de nyomban megelevenednek, amint a nyelv megőrizte réges-régi nevükön szólítjuk őket. Felfejtő utunk során főként a magyar műveltségnek arra a mellőzött sajátosságára összpontosítunk, hogy nem elégedett meg az egyszerű közlésmóddal, hanem mind nyelvünkbe, mind az ábrázoló rendszerünkbe az ősi képlátás és képidézés rejtett értelmű elemeit, összefüggéseit szőtte."