Napjaink egyik fontos kérdése a környezetbarát, a fenntartható, azaz a zöld építés. A könyv a skót Findhorn Alapítvány Ökologikus Falu programjának leírását tartalmazza, olvasmányos társalgási stílusban a program ismertetésétől a tágabb környezet és a szolgáltatások leírásáig. 
A Királyi Légierő egykori tábora helyére a természetes környezettel harmonizáló és egyszerűen megépíthető zöld házakat terveztek, különös figyelemmel az energiafelhasználás mérséklésére, a szennyezőanyag-kibocsátás csökkentésére és az egészséges életfeltételekre. A könyv bevezető fejezete bemutatja a Findhorn Alapítványt, ismerteti az ökoházak elvét és az épületbiológia objektíve meghatározható fogalmait. E fejezet a program ismertetésével -- többek között láncházak és kör alaprajzú házak -- bemutatásával zárul.
A második fejezet a szerkezeteket veszi sorra az alapozástól a tetőig. Korrekt, szakszerű számításokat, diagramokat is bemutat, de ezeket minden esetben egyszerű szavakkal, érthetően megmagyarázza. Külön alfejezetet szentel a "lélegző" szerkezetek leírásának, amelyek az egyenletes légcserét biztosítják, miközben a friss levegő felmelegítése a szerkezeten áthaladó veszteségáramok rovására történik. A szerkezet kiválasztásánál döntő szempont volt a gyors, egyszerű megépíthetőség. 
A harmadik fejezet az építőanyagokat taglalja, elsősorban abból a szempontból, hogy hogyan tudjuk hasznosítani, amit a természet adott nekünk. A helyi tevékenység és a globális gondolkodás együttesére jellemző az az állásfoglalás, hogy noha az építéshez használható egyik legtermészetesebb anyag a fa, először meg kell győződnünk arról, hogy az nem az esőerdőkből származik-e, nem környezetromboló tevékenység révén került-e a piacra. Az elemzett anyagok listája egyébként a vályogtól a rézig terjed, de a burkoló anyagok, burkolatok, festékek és konzerváló szerek is kaptak két fejezetet. A falu építése során természetesen a helyben megtalálható anyagokat részesítették előnyben, csökkentve ezzel a szállításhoz szükséges energiafogyasztást, valamint az azzal járó légszennyezést.
A negyedik fejezet az Energia címet viseli és igen széles területet fed le. A hőszigetelés kérdései mellett itt ismerteti a könyv a különböző üvegezések és ablakszerkezetek tulajdonságait, az utóbbiakat mind a hőmérleg, mind a természetes világítás szempontjából. Az épületeken és épületekben közvetlenül alkalmazható passzív és aktív szoláris rendszerek mellett a szélenergia hasznosítási lehetőségeit is bemutatja, amellyel a telep elektromos energiaellátásához járultak hozzá. Elemzi a fűtési és a világítási rendszereket, az energiafogyasztó háztartási készülékeket is.
Az utolsó fejezet a szennyvízkezelést, a csapadékvíz hasznosítását, a különböző káros környezeti hatásokat (radon, elektromágneses erőtér stb.) tárgyalja, de érinti az infrastruktúra, a közösségi létesítmények és az épületfelújítás kérdéseit is.
A kötetet értékes adatgyűjtemény és bőséges irodalomjegyzék egészíti ki. A mondanivaló megértését nagyban segítik a jól érthető vonalas ábrák és a fekete-fehér fényképillusztrációk. A könyv egyaránt hasznos információkkal szolgál az építőiparban dolgozó szakemberek, illetve a téma iránt általánosságban érdeklődő közönség, a reménybeli építtetők számára.

Peter Lang: LETS Work
Bristol : Grover Books, 1994. 179 old.

A helyi cserekereskedelmi rendszerek olyan öntevékeny lakossági hálózatok, melyek tagjai javakat, szolgáltatásokat cserélnek egymás között, a hivatalos fizetőeszköz alkalmazása nélkül.
Elvük, hogy bárkinek lehetnek olyan képességei, amelyeket örömmel kamatoztatna a helyi közösség javára, és olyan tárgyai, amelyeket valamilyen okból nem használ, és szívesen átadná másnak. Ezek a gazdaságinak is nevezhető mozgások egy kitalált fizetőeszköz közbeiktatása révén bátoríthatók.
A helyi cserék élénkítése jelentős gazdasági megtakarítással jár, hatékonyabban kihasználja a helyi erőforrásokat, és erősíti a közösséget is. LETS-jellegű hálózatok a világ sok országában működnek. A kört akár tíz fő is megalakíthatja, kezdetnek ez is jó. Összeállítanak egy listát arról, hogy ki milyen tárgyakat, szolgáltatásokat keres, és milyeneket kínál. Az összesített listát minden tag megkapja. Ha két fél "üzletet köt", azt bejelentik a számlavezetéssel megbízott személynek, aki egyikük számláján pozitív előjellel, a másikén pedig negatívval tünteti fel az összeget. Az adósságot nem feltétlenül annak a személynek kell viszonoznunk, akitől kaptunk valamit, hanem a közösség bármely más tagjának.
Ahogy a kör tagjainak létszáma gyarapszik, a keres-kínál listát is frissítik, lekerülnek róla az elkelt portékák, s felkerülnek az újak. Szerencsés, ha a körnek legkülönfélébb korú, foglalkozású, érdeklődési körű tagjai vannak, így nagyobb az esély, hogy a kör minden igényt ki tud elégíteni.
A LETS-pénz hallatlan előnye, hogy használat közben keletkezik, mindig van belőle annyi, amennyire szükség van. Ezt a pénzt nem lehet kamatra kölcsönadni, és értéke nem romlik. Kinek-kinek személyes érdemeiért van hitele, azért, mert ismerik és bíznak benne a többiek. A kör pénze általában fizikailag nem is létezik, csak ebben számolnak. Van, ahol saját csekkfüzetben könyveli ki-ki a maga adásvételeit, s az eladó és a vevő által is aláírt "csekkek" bizonyítják annak megtörténtét.
A téma angol nyelvű alapirodalma Peter Lang LETS Work. Rebuilding the local economy című könyve (Grover Books, 1994). A szerző a helyi cserekereskedelemben a főáramlatú gazdaság emberléptékű és emberbarát alternatíváját látja. Beszámol hosszú idő óta sikeresen működő rendszerek tapasztalatairól, és tárgyalja a LETS működtetésének minden csínját-bínját.
Magyarországon Talentum Kör néven alakult meg az első LETS-csoport, melynek jelenleg száznál valamivel több, elsősorban budapesti tagja van. A Talentum Körben a képességek értékké válnak! Fogjunk össze, hogy életünk minősége ne függjön a pénztől! -- hirdetik. A gödöllői Zöld Forint Kört a helyi Waldorf Iskola szülői közössége hozta létre. Szolnokon és Tiszalúcon, Pécsett KÖR, Miskolcon Óra Kör, Budapest második kerületében Krajcár Kör néven működnek LETS-hálózatok. 
A LETS hazai megismertetését és népszerűsítését célozta a Nonprofit Humán Szolgáltatók Szövetségének két éven át tartó KÖR Projectje, melyet a British Council támogatott (1999-2000). Az ő kiadásukban jelent meg a KÖR Kézikönyv (1999. Szerk.: Szendrő Szupi József: Kör kézikönyv, Bp. NHSzOSZ, 1999. 103 old.), a cserehálózatok kialakításának és működtetésének minden kérdésre kiterjedő útmutatója.

Ezredfordulónkon eljött az új gazdasági szerveződések kialakításának ideje, amely a hazai agrártársadalom érdekében a szövetkezések korszakát jelenti. Az időszerű témában hasznos gyakorlati segítséget kapnak az agráriusok a különböző típusú szövetkezések szervezéséhez. E szerveződésekkel minden bizonnyal javítható a gazdák esélye -- az Európai Unió intézményében -- az eredményesebb gazdálkodásra.

A könyv második, javított kiadása előző, 1993-as megjelenése óta csak időszerűbbé vált. Ezt bizonyítja az 1999-es seattle-i tüntetés is, melyen a világ legkülönbözőbb országából érkezett tiltakozók adtak hangot elkeseredettségüknek. Nem csoda, hogy a könyv előszava személyes seattle-i élménybeszámoló.
A fejlett országok mezőgazdasági gyakorlata, melyet a harmadik világ országaira is rákényszerít, növekvő mértékben veszélyezteti az élő rendszerek stabilitását, pazarlóan és rossz hatásfokkal bánik az erőforrásokkal, visszafordíthatatlan károkat okoz a természetben és az emberi egészségben. A nagyipari termelési módszerek miatt csökken a termények változatossága, elvesznek a helyi jellegzetességek. Jobban "megéri" a tengeren túlról behozni a terméket, mintsem a helyi termelőtől megvásárolni, az étel, mielőtt a tányérunkig ér, esetleg sok ezer kilométert is utazik. Az ún. szabadkereskedelem letöri az árakat és kiszolgáltatottá teszi a termelőket. A termények egységesítése a nagybani, gépesített művelés, betakarítás, csomagolás, szállítás érdekében történik. A monokultúrák azonban nagyon távol esnek a természetes társulásoktól, ezért csak rendkívül nagy energiabefektetéssel tarthatók fenn. Sérülékenyek, könnyebben áldozatul esnek a kártevőknek. A nagyipari termelés ezt egyre több műtrágya és növényvédő szer alkalmazásával igyekszik kivédeni, ami azonban elszennyezi a talajvizet, kizsigereli a termőföldet, pusztítja az élővilágot, és nem utolsósorban az emberi szervezetben is fölhalmozódik. A DDT-t ugyan betiltották már a fejlett világban, de számtalan rákkeltő és egyéb betegségeket okozó vegyi anyagot ma is használ a mezőgazdaság. Nem is beszélve arról, hogy a DDT-t továbbra is exportálják a harmadik világba, ahol is azokon a kakaó- és banánültetvényeken alkalmazzák azt, melyet majd északra exportálnak.
A biotechnológia szintén beláthatatlan károkat képes okozni: a módosított génállományú, rendszeridegen tulajdonságokkal rendelkező élőlények szabadföldi elterjedése egész ökoszisztémákat tehet tönkre. 
A nagyüzemi állattartás embertelensége közismert (mégis szemet hunyunk felette), az azonban már kevésbé, hogy a rutinszerűen alkalmazott hormonkészítmények és antibiotikumok az emberi szervezetbe is átjutnak.
A mezőgazdaság mai válságából az ökológiai gazdálkodás jelentheti a kiutat. Az állandó növekedés dogmájának követése helyett a fenntarthatóságot kell célként kitűznünk. Csak ez biztosíthatja ember és termőföld megbomlott kapcsolatának helyreállítását. A növénytermesztést a helyi természeti feltételekhez kell igazítanunk, és meg kell találnunk azokat a terményeket és termelési módokat, amelyek legjobban megfelelnek a körülményeknek. Az emberléptékű gazdaságok több munkahelyet biztosítanak. Nemcsak a harmónia és a szépség igénye, de a gazdasági számítások is a biogazdálkodás mellett szólnak: a családi méretű gazdaságok akkor hoznak nagyobb hasznot, ha biogazdálkodást folytatnak. Végtelenül sok egyszerű módszer kínálkozik a vegyszerek kiváltására: a műtrágyák használatát pillangós virágú növények ültetésével lehet kiváltani, mivel ezek megkötik a talajban a nitrogént; a termények gondos megválogatásával, ültetési rendjével, vetésforgóval, növényi preparátumok használatával féken tarthatók a gyomok és minimálisra csökkenthető a rovarkár. 
A hagyományos kultúrák többezer éves tapasztalata a hasonló eszközök kincsestára! Egyes helyeken például vízenergiával meghajtott dobok hangja tartja távol a rovarokat, másutt homokszórással védekeznek ellenük. 
A fejlett országokban ma már a lakosság egyre nagyobb része válik fogékonnyá a fent tárgyalt problémákra, s nő az igény a biogazdaságból származó termékekre. A gazdák egyre nagyobb területeket vonnak ki az intenzív művelésből, s kezdenek ökológiai gazdálkodásba. Sok helyütt a termelő és a fogyasztó közötti távolságot is igyekeznek csökkenteni, Nyugat-Európában és Amerikában reneszánszukat élik a termelői piacok. Egyre több ún. közösség által támogatott mezőgazdasági rendszer alakul, ahol a helyi vásárlók előre fizetnek, ily módon kiszámítható piacot biztosítanak a személyesen ismert és támogatott biotermelőnek.
A kiválóan szerkesztett könyv valósággal tengelyesen szimmetrikus: a második fele megoldást kínál az első felében tárgyalt valamennyi aggasztó problémára. A helyzet tehát nem reménytelen -- csak minél hamarabb kellene tudnunk váltani.

A kiadvány Norberg-Hodge fentebb már ismertetett könyvének más szerkesztésű változata: áttekinthetőbb, több ábra és kép illusztrálja a szöveget. A kitűnő fotók egy csapásra megértetik a bonyolult tartalmakat: a kacskaringózó, többemeletes autópályarendszer képe a döbbenetes méretű állami beruházásokból épülő úthálózatról szól; az ismert márkájú müzli óriásplakátja alatt sétáló indiai nő az ízlések homogenizálását célzó reklámhadjáratokról stb.
A kötet tárgyalja a globalizált élelmiszertermelés és értékesítés visszásságait, a nagygazdaságok növekedési kényszerének csapdáját, és feleleveníti a hajdani kis helyi gazdaságok finom környezeti egyensúlyát. Leleplezi, hogy a nagytermelők hatékonysága csak mese, valójában az állami támogatások teszik őket nyereségessé. Beszámol az újraéledő kispiacokról és az ébredő vásárlói másképp-gondolkodásról (közösség által támogatott mezőgazdaság, helyi kis boltok és egyebek).
Nem elegendő bioterméket vásárolni, helyi kistermelőtől vásároljunk, másként a bajoknak csak egy részét küszöbölhetjük ki! A bio (angolul organic) előtag jelentése sajnos nem egészen körvonalazott, s ez visszaélésekre is lehetőséget ad. Előfordul, hogy biotechnológiával előállított élelmiszert neveznek biónak, mondván, nem használtak vegyszereket. A lehető legszigorúbb feltételekhez kellene szabni e név odaítélését -- vélekednek a szerzők.
A fejezetekhez tematikusan illeszkedő, különálló kis érdekes történetek is tartoznak: például egy japán vásárlói szövetkezetről, vagy egy ötletes kisvárosi vállalkozóról, aki a két helybéli étterem szerves hulladékából készít kiváló komposztot, s az azon kapirgáló tyúkok tojását eladja ugyanazoknak az éttermeknek.
Nagy-Britanniában évente húszezer mezőgazdasági munkás hal meg vegyszermérgezésben! A mérgek alkalmazására, akárcsak a hormonokra, antibiotikumokra az állattenyésztésben, valójában csak a nagy méretű gazdaságok miatt van szükség, a kicsik biztonságosan tudnak termelni ezek nélkül is.
Az északi országbeli vásárló a szupermarketbe lépve úgy érzi, sosem élvezhetett ilyen változatos kínálatot. Ne feledjük azonban, hogy ezek az áruk a világ minden részéről hoznak ízelítőt, amíg ott, hazájukban drámaian csökkentettük a változatosságot: a chileiek régen ezerféle burgonyát termesztettek, ma viszont már csak hármat, azokat, amelyeket megvesz tőlük a felvásárló.
Jó, ha észrevesszük azt is, hogy a forgalmazott élelmiszerek nagy része ugyanazokból az összetevőkből áll, jórészt csak a csomagolásban különböznek! Meghökkentő cégcsaládfát vázol egy másik kis keretes történet: egy amerikai család az ünnepi vacsora sok fogásának valamennyi összetevőjét különböző cégtől vásárolta, kiderül azonban, hogy ezek mindegyike valójában egy mamutcég kezében van. A választás szabadsága illúzióvá foszlik.
A könyv a kubai példával zárul: 1990 előtt a kubai mezőgazdaság monokultúrás módon cukornádat termelt a szocialista országok számára, cserébe növényvédő szereket, műtrágyát, üzemanyagot és élelmiszert importált. A Szovjetunió szétesése és az amerikai kereskedelmi embargó miatt Kuba importja drasztikusan visszaesett. Kénytelenek voltak áttérni a vegyszerek nélküli biogazdálkodásra, s a termelést a fogyasztók közelében megoldani. Az átállás kormányprogramként zajlott le, kiváló eredménnyel.

A könyvet az a meggyőződés szülte, hogy nem jó állandóan keseregni a környezet romlásának láttán, és nem lehet eredményeket elérni, ha mindig csak önkorlátozásra igyekszünk szorítani magunkat és másokat. Sok örömmel és élvezettel kecsegető út lehet a friss, helyben termesztett zöldségek és gyümölcsök fogyasztása. A helyi gabonából sült kenyér ízletesebb, az ismerős gazdaságból származó hús porhanyósabb. De vajon miért?
Ahol a lakosok megszervezik a kistermelőtől közvetlenül vásárlók hálózatát, ott a gazda már nincs kiszolgáltatva a nagy áruházláncok önkényének, és megengedheti magának, hogy biogazdálkodásba fogjon. Nem kell agyon műtrágyáznia a talajt és vegyszerekkel mérgeznie a termést, mert vásárlói nem szabványméretű, egységes, kozmetikázott árut várnak tőle, hanem a valódi tápértéket részesítik előnyben. Ez az áru nem utazik át hét határon, nem kell agyon tartósítani, fagyasztani, csomagolni. Tisztességesebb árat is kap érte, mint a monopolhelyzetükkel visszaélő áruházláncoktól. A biztos piac szárnyakat ad a termelőnek, a fogyasztók pedig egészséges élelmiszerhez jutnak, előnyös áron. Sok hasonló hálózat működik világszerte a fejlett országokban.
Étkezési kultúránk a rohanó életmód miatt rendkívül eltorzult az utóbbi évtizedekben. Sok háziasszony valójában nem is tud főzni, ezért rá van utalva a félkész, előre gyártott ételekre. Az evésben nem leljük örömünket, minél gyorsabban és egyszerűbben igyekszünk lebonyolítani. A családok nem ülik körbe az étkezőasztalt, mindenki fal egy kicsit, amikor ráér. Sokan legszívesebben csak cukron és koffeinen élnének. A gyermekeknek fogalmuk sincs, hogy néz ki a természetben az, amiből az ételük készült. Csábítanak a reklámok, amelyek a műanyag élelmiszereket magasztalják.
A nagyüzemi gazdaság a végsőkig leépítette a sokféleséget, mert a gazdasági racionalitás csak a legjövedelmezőbb növényfajtákat engedte meghagyni. Hol vannak már a viktoriánus Anglia almakóstolásai, ahol úgy latolgatták az egyes fajták értékét, akárcsak a legjobb borokét? Sajnos ez a folyamat Kelet-Európa felé is közelít, kiveszőben vannak az őshonos, egyedi fajták.
A kis gazdaságok akkor teszik jól, ha sok lábon állnak, azaz sokféle növényt termesztenek. A helyi vásárlók is ezt igénylik tőlük. Vásárló és termelő érdekei a legteljesebb mértékben összetalálkoznak a helyi vásárlói hálózatok rendszerében!
Nagy lelkesedéssel írt könyv ez, személyes, mély meggyőződés hatja át. A szerző több helyi vásárlói csoporttal tart kapcsolatot, s megszólaltatja a biotermékek elkötelezett fogyasztóit. Ezek a vásárlók érzelmi kötődésekről is beszámolnak, ami legalább olyan fontos szerepet játszik az életükben, mint az egészséges életre való törekvés. Egész más érzéssel fogyasztjuk a terméket, ha tudjuk, honnan származik, ki ültette, esetleg magunk is jártunk a veteményesben, tán dolgoztunk is benne. Mert a hálózatok mindezt lehetővé teszik.
A könyv az ISEC támogatásával készült, Helena Norberg-Hodge előszava vezeti be. Biztosít róla, hogy a világszerte elterjedt igazságtalan, kizsákmányoló gazdasági gyakorlattal szemben hatékony lehet a tudatos vásárlók környezetérzékenységről és egészséges önvédelemről tanúskodó fellépése. Ráadásul nem is kell mást tenniük, mint hogy elhatározzák, helyben termesztett, friss bioélelmiszert fognak fogyasztani.

Könyörtelen számvetés tévhitekkel, multinacionális vállalatok bűneinek kendőzetlen feltárása -- sok nyomasztó tény, és a kiút megcsillantása. 
Ne higgyük, hogy a szabadkereskedelem széles tömegek olcsó élelmiszerellátását teszi lehetővé: ha a messzi földrészről importált áru olcsóbb, az csak úgy lehetséges, hogy valahol a környezet és a társadalom megfizeti az árát. Ne higgyük azt se, hogy a nyugati gazdasági fejlődés nyugati típusú demokráciát is visz a fejletlen országokba. Tévedés, hogy a globalizáció közelebb hozná egymáshoz a népeket. Sokan hiszik, hogy a globalizáció feltartóztathatatlan. Ezt se higgyük el: igenis emberi döntéseken múlik, mint ahogy emberi döntések is hozták létre.
A nagy cégek annak köszönhetik látszólagos olcsóságukat, hogy jelentős állami támogatást élveznek. Támogatott az energiaszektor, a földi és légi közlekedés, a számítástechnika, a telekommunikáció, a kutatások. Ha az állam által megfinanszírozott költségeket visszahárítanák a multikra, nagyságrendekkel megnövekednének a kiadásaik! Így azonban mi, adófizető állampolgárok támogatjuk őket.
A szabadkereskedelmi egyezmények a nemzeti kormányokat megfosztják saját gazdaságukat védő jogaiktól, és így az ún. "komperatív előnyöket" hajhászva a nemzetekfeletti nagyvállalatok végigrabolhatják a Földet. Mindez társadalmi feszültségekhez, elkeseredéshez és az etnikai konfliktusok éleződéséhez vezet.
A szerző Norberg-Hodge Ladakhban szerzett tapasztalatait idézi: "a fejlett infrastruktúrát olyan hévvel kívánja bevezetni a civilizált világ a civilizálatlannak tekintett területeken, mintha azelőtt ott semmiféle infrastruktúra nem lett volna. Nem veszi észre, hogy jól járható utak hálózzák be a vidéket, jól működik az iskola, kiváló az orvosi ellátás, és bölcs öntözési rendszert alkalmaznak a földeken. Csakhogy ebből a technikai civilizációt uraló vállalatoknak nincs semmi haszna, ezért kell bevezetni a saját megoldásaikat."
A törvények jellemzően a nagyok érdekében születnek, a kicsiket pedig ellehetetlenítik, olyan nagy költségeket terhelnek rájuk. A kis, helyi erőforrásokból dolgozó, helyi munkaerőt alkalmazó, helyi piacot ellátó cégek csak a bajnak vannak, mert ők megélnének a nagyok számára nélkülözhetetlen technikai eszközök (szállítás, telekommunikáció, komputer) nélkül is. 
De miért részrehajló a politikai döntéshozatal mindig és mindenhol a multik irányába? A szerző az okot a mindenütt felbukkanó korrupcióban látja, és a politikai és gazdasági elit összefonódásában. A WTO-ban általunk meg nem választott bizottságok titkos értekezleteken döntenek a sorsunkról! Hogyan beszélhetnénk itt demokráciáról?
Világunk technokrata berendezkedéséből következik, hogy például a rákkutatásokra számolatlanul jut pénz; a betegség egyre inkább nyilvánvalóvá váló környezeti okainak feltárására és kiküszöbölésére azonban nem lehetséges forrásokat találni. Hiszen melyik cégnek érné ez meg?
E folyamatok ellenhatásaként, alulról szerveződő módon, egyre több helyen alakulnak a világban ún. közösségi bankok, melyek a kizárólagos helyi befektetések mellett kötelezik el magukat; helyi pénzrendszerek, melyek az erőforrások lokalizálását hivatottak elősegíteni -- csökkentve a globalizált piacoktól való függést. A közösség által támogatott mezőgazdasági hálózatok -- az érdekszövetségre alapozva -- a kistermelőknek nyújtanak biztos támaszt.
A decentralizálás és a kis lépték a kulturális és a biológiai sokféleség megőrzésének záloga; égetően szükséges, hogy ezt a döntéshozók is belássák.