Hévizi Józsa
MIRE
JÓ AZ AUTONÓMIA?
Mit jelentettek az autonómia különböző
formái az évszázadok során a hazánkban élő kisebbségek számára, és miért
törekszenek erre most a határon túli magyarok?
A
mai és a jövőbeli Európát rendező elveket a magyar állam a honalapító Szent
István királytól ezer éven át állampolitikai szinten gyakorolta. A XII-XIII.
századtól épül ki az őshonos székelyek, szászok, horvátok majd kunok területi
autonómiája, s a XVI-XVII. századtól a betelepülő románok, szerbek, ruszinok
stb. számára az egyházi autonómia.
Angol barátainktól hallottam,
hogy külügyi szakembereik már szinte "menekülnek", ha magyarokkal beszélve
elhangzik az autonómia szó. Kovács László külügyminisztersége idején egy
alkalommal a Vasárnapi Újságban beszélve ugyanezt erősítette meg, utalván
arra, hogy a kisebbségi problémakör állandó feszegetése elriasztja a nyugati
partnereinket akkor, amikor a NATO kiszélesítése kerül terítékre, s -- úgymond -- a határkérdés általunk való "lebegtetése" akadályozhatja az Európa Unióba
való mielőbbi bejutásunkat. A mai liberálisok, akik tagadják a nemzeti
liberalizmust, s akik szerint modern nemzetet csak az állampolgárok közössége
képezhet -- az 1789-es francia forradalom eszmerendszerének megfelelően -- , tulajdonképpen éppúgy kizárják a határon túli magyarságot a magyar nemzetből,
mint az itt élő kisebbségeket anyanemzeteikből. Elutasítják a státustörvényt,
ahogy elutasítják a területi autonómia gondolatát is.
A görög nyelvből eredő autonomy
szó első hallásra ugyanazt jelenti egy angol számára, mint a francia eredetű
independence, azaz a teljes területi és politikai függetlenséget, az önálló
állami létet. Egyrészt tehát a szó nyelvi jelentése mást takar a magyarban,
mint a példaként említett angolban. Másrészt Anglia vagy Franciaország
századokon át törekedett országa egységesítésére az ott élő népcsoportok
etnikai különállásának felszámolása útján; s éppen azért olyan nagy jelentőségű
a hagyományos angol politikai gondolkodásban napjainkban bekövetkezett
változás: a kollektív jogok megjelenítése kormányzatukban. Az 1997-99 közötti
időszakban megszülető skót és walesi autonómia -- angol szóval: devolution -- nem mást jelent, mint a hatalom lebontását; vagyis a központi hatalom
kormányzati jogköröket (oktatásügy, egészségügy, pénzügy, gazdaságpolitika
stb.) ad le a helyi kormány és parlamentje részére.
De kérdezzük meg talán a
magyarországi cigány kisebbséget, miért akartak kisebbségi önkormányzatokat
alakítani, amikor az egyéni jogaikat az alkotmány és a különböző intézmények
megadják?
A helyi önkormányzat -- azonos
etnikumú lakosság esetén -- is bizonyos védelmet nyújthatna, ha valóban
megfelelő jogkörrel és pénzügyi eszközökkel rendelkezhetne. Amíg azonban
a központi költségvetés a helyi adókból befolyó összeg mintegy tíz százalékát
adja le a helyi önkormányzat gazdálkodására -- messze van még az önállóság.
A központi román kormány által a polgármester fölé kinevezett prefektus
bármikor áthúzhatja a helyi polgárok által megszavazott épület, iskola
stb. létesítését, felülbírálhatja az önkormányzati testület működését.
Tehát lényegében a központi parlamentnek megfelelő központi kormányzat
dönt a többségi nemzet érdekében a helyi adófizető kisebbség érdekeit felülbírálva.
Romániában a tanügyi törvény
következtében számtalan oktatási intézmény szűnt meg. Gyakorlatilag a 75
év tapasztalata azt mutatja, hogy 1920-hoz képest fokozatosan sorvadnak
el iskoláink, és a román többségi parlamentben nem tudta megvédeni ezeket
az intézményeit a magát társnemzetnek tekintő erdélyi magyarság. A többségi
nemzettel szemben nem lehetett egyenrangú.
A határon túl szakképzés
magyar nyelven csak elvétve folyt. Pedig egy asztalostanoncnak könnyebb
a szakismereteket anyanyelvén elsajátítani: Egy asztalnak románul vagy
szlovákul (stb.) is ugyanúgy kell kinéznie -- magyar helységben pedig magyarul
szeretnék azt megvásárolni.
A
liberálisok engedékenysége viszont azt jelenti, hogy az etnikai alapon
létrejövő autonómiát elvetik, tehát hallgatólagosan támogatják azt a román
gyakorlatot, amely például a hatvanas években úgy alakította át a megyerendszert
Székelyföldön, hogy a magyarlakta Háromszékhez, Sepsiszékhez hozzácsatolták
a románlakta vidéket is, hogy az egy tömbben élő magyarságot vegyes lakosságúvá
tegyék, és a helyi vezetésbe románokat vihessenek be. Ezután már nem volt
nehéz a magyar iskolák tanerőit a mellékszakukkal román területre irányítani.
A megyésítést követő ipartelepítéssel óromán elemekkel töltötték fel a
magyar településeket, és tették vegyes lakosúakká, ahogy ma ez Kolozsváron
már nemcsak az egyetlen magyar egyetem elvesztését is okozta, hanem a magyar
nyelvű kultúra helyi intézményrendszerének finanszírozási lehetőségei beszűkülésével
annak elsorvasztásához vezetett. A vegyes lakosságú városokban a román
tanintézeteket, kulturális intézeteket fejlesztik, az adózók pénzét ezekbe
összpontosítják. Hasonló fejlődés ment végbe Szlovákiában és a Délvidéken
is. Nem csoda, ha Szlovákiában a Magyar Koalíció a magyar többségű Komárom
megye -- a területi autonómia egy változataként -- kialakításával kívánta
a magyar "társnemzet" érdekvédelmét megvalósítani.
Ugyanezeket a törekvéseket
a magyarországi szlovákok, románok, szerbek 1848 óta megfogalmazták a Magyar
Királyságban -- aminek jogossága fel nem ismerését éppen liberális történészeink
hibáztatják leginkább történeti munkáikban. S amíg a Magyar Királyságban
a múlt század végén állami keretekből finanszírozták az ortodox templomok
építését, papjaik fizetését is, ma határainkon túl a katolikus és görög
katolikus templomok és az egyházi vagyon elvételéről, a csángók román anyanyelvű
papjaik általi állandó megfélemlítéséről kell írnunk, vagy az utóbbi tíz
évben Erdélyben -- a protestáns vagy katolikus településeket nem kímélve -- épült több mint ezer ortodox templom építéséről tudósítunk. (Ceausescu
alatt gyűjtötték be az egyházi anyakönyveket, levéltárakat.) Szlovákiában
nem adnak engedélyt az ott élő magyar kisebbség számára önálló püspökség
létesítésére, éppúgy, mint ahogy csángók már a XVI. századtól élnek román
pópáknak kiszolgáltatva. (Pedig a II. vatikáni zsinat már határozott az
anyanyelvű igehirdetés biztosításának jogosságáról.)
Magyarországon a XVI-XVII.
századtól -- a nemzetiségek nagy számú betelepítésétől -- fogva államilag
finanszírozott egyházi autonómia keretei között építhették ki a kisebbségek
önálló egyházszervezeteiket és anyanyelvű iskolarendszerüket. A napjainkban
hazánkban élő 15-20 ezer román kisebbség önálló ortodox püspökség alatt
élhet, romániai egyetemeken tanulhat stb.
Kollektív jogok nélkül -- Európában
Bár a nemzetállamok a XIX.
században alakultak ki, a népek és népcsoportok a történelem kezdetétől
küzdöttek az identitásuk megőrzéséhez szükséges közigazgatási, gazdasági,
kulturális (vallási és nyelvi) különállásukért. A középkori példák közül
elegendő csak az angol, francia, orosz fejlődés sajátosságaira utalni.
Anglia attól az időponttól kezdve, hogy Walest, Skóciát, Írországot magához
csatolta, a közigazgatási önállóságuk felszámolására és nyelvi asszimilálásukra
törekedett. Ennek része volt az egyházügyük is, csupán a skót presbiteriánusok
rendelkeztek némi önállósággal. A centralizáló középkori államvezetésnek
esik áldozatul Franciaországban a XVI. századi vallásháborúktól kezdődően
a helyi parlamentek mögé rejtező területi különállás. Itt I. Ferenc már
1538-ban államnyelvvé teszi a franciát, és a folyamatot mintegy betetőzi
az egységet teremtő francia forradalom a breton, baszk, német, olasz és
flamand nyelv betiltásával. Az 1536-ban Anglia és Wales egyesítését kimondó
törvény megtiltja a welszi nyelv használatát hivatalos ügyekben. 1870-ben
az oktatási törvény minden iskolában betiltotta annak használatát. 1616-ban
I. Jakab külön törvényben tiltotta meg Skóciában a gael nyelven való beszédet.
Oroszországban Nagy Péter uralkodásától kezdve a helyi önkormányzat maradványait
felszámolják. Kis népek tűnnek el a nyelvi olvasztótégelyben.
Amikor az európai polgári
fejlődésnek mintául szolgáló Franciaországban az 1789-es forradalom eredményeképp
mindenki polgárrá lett, a különböző kiváltságos csoportokkal tagolt társadalom
helyébe azonos jogú és kötelezettségű egyéneket állítottak. Az egyenlő
polgároknak lakhelyül szolgáló településformákra (megye, város, falu) egységesen
modern közigazgatási rendszert terveztek. Így számolta föl a modern polgári
állam az emberek közti egyenlőtlenséggel együtt a regionálisan elhelyezkedő
kisebbségi népcsoportok kollektív érdekvédelmének lehetőségét is.
Egyházi és területi autonómia
Magyarországon
Ha az európai gyakorlattól
eltérő magyar fejlődésre akarunk utalni, akkor gyakran idézzük a tordai
országgyűlések vallásszabadságról szóló határozatait. Ha folyamatában vizsgáljuk
a magyar gyakorlatot, az évszázadokon keresztül érvényesülő Szent István-i
államszervezési elvhez kell visszanyúlnunk, miszerint az idegen népeket,
vendégeket nyelvükkel, szokásaikkal egyetemben kell befogadni, mert az
egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. A király szerint a vendégek
és a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak
a királyi méltóság hatodik helyén. Magyarországon a betelepülő népek, népcsoportok
a területi és egyházi autonómia itt megvalósuló különböző formáiban megőrizhették
identitásukat, nyelvüket, vallásukat a természetszerűleg működő asszimiláció
ellenére is a modern nemzetállam létrejöttéig.
Területi autonómia
A széttagolt, sokszor anarchikusnak
tűnő feudalizmusban a király központosító tevékenységét segítették a társadalom
különböző jogú és érdekű csoportjai. A területi autonómia különféle változatainak
megvalósulása Magyarországon (horvát bánság, jász-kun kerületek, székely
székek, szász egyetem, felvidéki bányavárosok szövetsége stb.) lehetőséget
nyújtott a különböző jogállású társadalmi csoportoknak saját önigazgatásuk
megszervezésére, az etnikai csoportok regionális szintű szerveződésére,
érdekeik érvényesítésére. A fent említett népcsoportok -- a szászokat kivéve -- főleg katonáskodásért kapták kiváltságaikat, a közösség tagjaként élvezték
területi különállásukat, adómentességüket. Horvátországot erős rokoni kapcsolatok
fűzték a XI. században Magyarországhoz, s midőn a horvát királyi család
kihalt, I. (Szent) Lászlónak ajánlották fel a trónt. Az ország a kiegyezésig
megőrizte területi közjogi különállását, külön politikai nemzet volt területi
önkormányzattal, saját országgyűléssel. A horvát-magyar kiegyezés példamutatóan
széles körű autonómiát biztosított számára 1868-ban. A kormányzástól a
nyelv-, zászló-, címerhasználaton át a horvát ezredekig, horvát honvédségig -- az önálló állami lét számos jegyéig.
Oklevelekben kiváltságolt
népcsoportok -- egy tömbben telepítve
A magyar állam törvényhozása
évszázadokon át oklevelekben biztosította a különböző etnikai és vallási
közösségeknek adott jogokat és privilégiumokat. Ezek közül az alábbiakat
emeljük ki: -- II. András király 1224-ben
a székelyeknek és besenyőknek adott kiváltságokat, rögzítve gazdasági,
közigazgatási, jogi és katonai helyzetüket. -- A kunok és a jászok betelepítésükkor
IV. Bélától (1246) területi autonómiát kapnak. Jogaikat Károly Róbert 1323.
évi oklevele megerősíti. A jászok és a kunok közjogi viszonyait Mária Terézia
kiváltságlevele rendezi 1745-ben. -- A Nagyszeben vidéki szászokat
II. Géza telepíti be, jogaikat védelmi és gazdasági szerepükért cserébe
kapják, II. András király 1224-es szabadságlevele pedig területi autonómiát
és kollektív jogokat biztosít számukra. Törvényeiket 1583-ban Hutter Albert
nagyszebeni királybíró összeszedette, s e törvénykönyvüket Báthori István
erdélyi fejedelem, majd I. Lipót császár is megerősítette. -- A szepességi szászok (cipszerek)
külön közjogi helyzetét V. István 1271. évi szabadságlevele erősíti meg.
Károly Róbert 1312. és 1328. évi kiváltságlevele további gazdasági megerősödésüket
segíti. (1370-ben összegyűjtik és írásba foglalják törvényeiket.) -- I. Ulászló 1440-ben privilégiumokkal
telepíti Ráckevére az aldunai szerbeket. I. Lipót 1690. és 1691. évi oklevele
biztosítja számukra a hajdúkéhoz hasonló katonai-nemesi társadalmi státust
és az egyházi autonómiát. -- Mátyás király 1458-ban
hiteles oklevéllel erősíti meg a ruszinok munkácsi görögkeleti püspökségét.
Az 1495. évi törvény szokásjogaik szerint rendezi társadalmi állásukat
és szervezetüket (a románokéval és a szerbekével együtt). I. Lipót 1692.
évi oklevele biztosítja a keleti szertartások sérthetetlenségét, az egyesült
papság pedig megkapta mindazokat a kiváltságokat, amelyeket a latin szertartású
papság élvezett.
Egyházi autonómia -- gazdasági, kulturális önigazgatás
Az ország három részre szakadása
után a középkori 300-500 ezres északi szláv népesség a XVII. század végére
egymilliónál is nagyobb etnikummá fejlődött. Ugyanakkor a délvidéki szerbek,
románok, rutének már feudális keretek közt élve kiváltságos rétegeik (vajdák,
kenézek) vezetésével telepedtek be. A felső rétegükhöz tartozók a magyar
nemességgel azonos jogokat kaptak, azaz egyénenként kapták a nemesi kiváltságokat.
Nemességük az évszázadok során beolvadt a magyar nemességbe. I. Lipót alatt
indult el a tudatos betelepítési politika, mialatt az általa felállított
Újszerzeményi Bizottság előtt a nemeseknek kellett igazolni birtokaikat.
Magyarországon
az egyházi autonómiát engedte kiteljesedni a Habsburg-kormányzat a szerbeknek
és románoknak adott privilégiumokkal, ami egyfajta kulturális és gazdasági
önszerveződésnek is bizonyos mértékig kereteket tudott adni. A törökkori
és az azt követő idők hatalmas betelepülései a határok mentén nagy nemzetiségi
tömbök kialakulásához vezettek. (A magyarság aránya a nemzetiségekhez viszonyítva
a XVIII. század végén hozzávetőleg: 45 -- 55 százalék.)
Törvényi biztosítékok
Az 1791. évi XXVII. tc.
kimondta, hogy a görögkeletieknek az "alapítványok, a tanulmányi rendszer,
az ifjúság nevelése... irányában megillető jogai... érvényben maradván",
vagyis autonóm módon, önmaguk intézték egyházi és nevelési ügyeiket. Az
önrendelkezési jogot a kongresszus (zsinat), illetve a karlócai szerb metropolita
(érsek) gyakorolta, akinek a hatásköre a román nemzetiségű ortodoxokra
is kiterjedt. (Ez a román-szerb nemzetiségi összetűzések indítéka lett.)
Az illír nemzeti alapot és a többi alapítványt egy négytagú választott
bizottság kezelte, ennek állandó elnöke a karlócai érsek volt.
Az országgyűlési határozatok
a katolikus tanintézetekre (egyetemek, akadémiák, líceumok, gimnáziumok)
vonatkoztak, mivel az ezek fenntartását szolgáló alapítványok a katolikus
egyházi vezetők alapítványai mellett főleg Mária Terézia és II. József
intézkedéseinek köszönhetően jöttek létre. Az elemi iskolákra és a tanügyi
autonómiát élvező protestáns és görögkeleti egyházak közép- és főiskoláira
nem terjedt ki érvényességük, tudniillik az 1791. évi XXVI. tc. biztosította
a református és evangélikus iskolák szabad vallásgyakorlatát Magyarországon.
Ez azt jelentette, hogy míg a katolikus iskolák, gimnáziumok és felsőfokú
tanintézetek felett a Helytartótanácson keresztül közvetlenül érvényesült
a császári akarat (a tankönyvek, tanárok megválasztásáig esetenként), addig
a protestáns oktatásügy legfőbb irányítását, kormányzását az egyházkerületek
végezték, bár ez az evangélikusoknál inkább csak felvigyázást jelentett.
(Mindenesetre jogi keretül szolgált a német és szlovák evangélikusok nemzeti,
nyelvi törekvéseihez.) Nemcsak az addig alapított népiskolák megtartására,
hanem újak alapítására is ösztönözte őket. A törvény kötelezte a földesurat,
hogy az egyház és az iskola számára alkalmas belső vagy gyöptelket adjon.
Az 1799. október 18-ai királyi rendelet mentesítette a protestánsokat az
iskolák és a hozzájuk tartozó birtokok után fizetendő adó alól.
A XIX. század elején, a
nemzeti öntudatra ébredéskor a szellemi vezetést szükségszerűen az egyházak
soraiból kiemelkedő ortodox, görög katolikus és evangélikus papok veszik
át, akik az egyházi kereteket intézményesítve törvényi fedezettel munkálkodnak
a mind teljesebb egyházi autonómia kiépítésén, hogy azon belül felekezeti
iskoláikban, kulturális egyleteikben ápolhassák a nemzeti összetartozás
tudatát. (Az egyházi autonómia lényegileg összefüggő nemzetiségi tömbökben
élő területek fölött valósult meg.) A polgárosodás korában az országgyűléseken
a cél: biztosítani a nemzet (az országgyűlés) befolyását az oktatásügy
irányításában, egységes nevelési rendszert alkotni, korszerűsíteni az oktatást.
A magyar nyelvvel az addigi latin és német tannyelvet kívánták felváltani.
Ezzel magyarázható, hogy az 1820-as években nemzetiségi képviselők is egyként
szorgalmazzák a magyar nyelv oktatását is, és csak a 30-as évektől vetődik
föl, hogy a nemzetiségi területeken az (állami igazgatás alá tartozó katolikus)
iskolákban a tannyelv ne magyar legyen az addigi latin, német helyett.
Az
1792. évi VII. tc. ugyan felvette a rendes tantárgyak közé a magyar nyelv
oktatását, de a Helytartótanács egyelőre csak oktatási segédnyelvként szorgalmazta
a tanítását, s csak 1819-től lett külön tantárgy. (Jellemző a helyzetre,
hogy csak 1820-tól rendeli el a király, hogy az ortodox -- román, szerb -- iskolákban is tanítsák a magyar nyelv írását, olvasását.)
Az 1844. június 17-ei királyi
kézirat (3 nap múlva helytartótanácsi rendelet) az összes akadémiai és
egyetemi fakultás tanítási nyelvévé a magyart tette, míg a gimnáziumoknál
a magyar anyanyelvű vidékeken fekvő 44 iskolában a magyar tannyelvet írta
elő, addig a 17 nemzetiségi területen lévőben egyelőre maradt a latin.
Az 1844. évi II. tc. tulajdonképpen ezt a helyzetet rögzítette, mert a
katolikus királyi tanintézetekre az előbbiek szerint vonatkozott, de az
elemi iskolákat nem érintette. A tanügyi autonómiát élvező protestáns és
görögkeleti egyházak közép- és főiskoláira sem a királyi rendelet, sem
a törvény hatálya nem terjedt ki. (A reformátusok már korábban áttértek
a magyar tannyelvre, néhány felvidéki evangélikus gimnáziumban ezután is
németül oktattak egy-két tantárgyat, a görögkeletiek pedig egymás között
harcoltak a szerb vagy román egyházi és iskolai nyelv miatt.) A Helytartótanács
1845. évi rendelete előírta az anyanyelvi oktatást, illetve azt, hogy nemzetiségi
vidékeken a magyar nyelvvel is kell foglalkozni. (Horvátországról és a
csatolt részekről végig külön rendelkeztek, ott a magyar nyelv iskolai
fakultatív vagy rendes tárgyként való tanítása volt a kérdés.)
Autonóm fejlődés a
polgári társadalom keretei között
A kiegyezést követően a
korabeli Európában egyedülállóan az alkotmány mellett külön törvénnyel
rendezték Magyarországon a nemzetiségek helyzetét, ha külön nemzetiségi
kerületek, megyék kikerekítésére nem is került sor. Ez a nemzetiségeknek
csalódást okozott, esetenként a törvény elutasítását váltotta ki. Még az
ún. nemzetiségi törvény meghozatala előtt fogadta el az országgyűlés az
1868. évi IX. törvénycikket, amely elsimította a szerb-román (egyházpolitikai)
vitát azzal, hogy a karlócai érsek joghatósága alól kiemelte az erdélyi
román görögkeleti püspökséget, és érseki rangra emelte. Mindkét egyháznak
önkormányzati jogokat biztosított, megőrizve felettük a király felügyeleti
jogát. A szabályozásnak megfelelően önállóan kezelhették egyházi, iskolai
és alapítványi ügyeiket.
Az 1868. évi XLIV tc. kimondotta,
hogy Magyarországon egységes magyar politikai nemzet létezik, amelynek
a bármely nyelven beszélő polgárok egyenjogú tagjai. A nyelvtörvény biztosította
a magyar államnyelv mellett a lehetőséget arra, hogy ahol a törvényhatóság
(ma: önkormányzat) képviselőtestületének egyötöde kívánta, ott a kisebbségi
nyelvet használhatta hasábosan a jegyzőkönyvezésben, a hivatali ügyintézésben,
egymással és a kormánnyal való kapcsolataiban: "Az ország minden polgára
saját községéhez, egyházi hatóságához és törvényhatóságához, annak közegeihez
s az államkormányhoz intézett beadványait anyanyelvén nyújthatja be." Törvény
biztosította tehát a nemzetiségi nyelvek használatát a községi és megyei
politikai életben, az egyházakban, a bíróságokon. Bárki alapíthatott közművelődési,
tudományos, gazdasági szervezeteket és intézményeket, s ezek nyelvét kizárólag
az alapító határozhatta meg. Minden község, egyház, magánszemély alapíthatott
és tarthatott fenn általa meghatározott nyelven tanító iskolákat. Ezt erősítette
a népiskolai törvény (1868. évi XXXVIII. tc.) -- időrendben megelőzve az
angol, francia, olasz közoktatási törvényeket -- , amely kimondta, hogy "minden
növendék anyanyelvén nyerje az oktatást", s intézkedett a községi népiskolák
megszervezéséről. Alapelvei a tankötelezettség és az oktatási szabadság
voltak. Akik vétettek a tankötelezettség ellen, pénzbüntetést fizettek
az iskolai pénztárba, amelyet az a taneszközállománya fejlesztésére használt.
Bárhová irathatta iskolába a szülő gyermekét, mint ahogy az iskolaalapításhoz
sem kellett előzetes engedély, csak ha felépült az épület, be kellett jelenteni
az iskolaindítási szándékot. A fenntartó (egyház, község, szervezet, állam)
választhatta meg a tanítókat, tankönyveket, az iskola tannyelvét, és saját
tanmenet szerint haladhatott.
Az
1879. évi XVIII. tc. a magyar nyelv tanításáról intézkedett, miszerint
a vegyes lakosságú falvakban csak olyan román tanítók taníthattak, akik
25 évnél fiatalabbak lévén a magyar nyelv tanítását eredményesen vállalhatták.
Az idősebbek a tiszta román falvakban továbbműködhettek. A törvény négy
év türelmi időt hagyott, és államköltségen tanfolyamokat szervezett a román
tanítók számára napidíj biztosításával.
Az 1893. évi XXVI. tc. előírta
a tanítói fizetés nagyságát, s ha azt a felekezet nem tudta biztosítani,
államsegélyt kellett kérnie, melyért cserébe számon kérték az előbb említett
1879/XVIII. tc-t.
Az 1879. és 1883. évi törvények
az államnyelvről a román sajtó éles támadásait váltották ki, miközben Romániában
azt hangoztatták, hogy a közös nyelvet minden állampolgárnak ismernie kell.
A görögök és németek magániskoláikban anyanyelvükön tanulhattak, de a román
nyelv, földrajz, történelem tantárgyat állami tanterv szerint románul kellett
elsajátítaniuk. (Mindezekkel együtt 1907-1908-ban a 4 elemit végzettek
38,11 százaléka tudott csak magyarul, vagyis az államnyelven.)
Az 1906-os bukaresti kiállításon
a Románián kívül élő románok kiállítási csarnokaikban lakóhelyük államnyelvét,
címerét, zászlóját stb. használták a feliratozáskor, míg a magyarországiak
kiállításain csak román színek voltak láthatóak, s a résztvevő tanítók
viselkedése ugyanazt a szándékot tükrözte, mint a dalárdáik éneke: a "mi
zászlónkra az egyesülés van írva", és hogy egyetlen háromszínű zászlót
ismernek a világon. (A Tribuna egyik 1885. évi cikke így ír: "vannak falvak,
sőt egész vidékek, amelyek nem voltak románok, ma pedig tiszta román lakosságuk
van").
Az 1907. évi XXVII. tc.,
az ún. Apponyi-féle törvény a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól
kimondta, hogy minden elemi iskolában be kell vezetni a magyar nyelv tanítását,
azzal a céllal, hogy a gyerekek négy év alatt megtanuljanak magyarul. (Irreálisnak
bizonyult ez a cél, amelynek érdekében felemelték a magyar nyelv óraszámát:
az előírás osztályonként heti két óra tíz perc, amely nem egészen háromórai
magyar nyelvű tanítást jelent negyvenperces tanórával számolva.) Cserébe
a népoktatást ingyenessé tették, és felemelték a tanítók fizetését a köztisztviselői
besorolás szerint (alapfizetés, korpótlék, személyi pótlék, államsegély).
A miniszteri indoklás hangsúlyozta, hogy erre a rendelkezésre azért volt
szükség, mert némely egyházi hatóság nemcsak hogy nem az állam nyelvét,
de még az iskolába járó gyermekek anyanyelvét sem vette figyelembe, hanem
tetszés szerint más nyelvet rendelt a felekezeti iskola tanítási nyelvéül.
Célja az volt, hogy az 1868. évi 44. tc. 14. paragrafusát úgy értelmezzék,
hogy a felekezeti és községi iskolákban a tannyelv csak az állam vagy a
tanulók nyelve lehet. A 18. paragrafus értelmében, ha a tanulók 20 százaléka
magyar, akkor nekik magyarul kell tanulniok -- míg a többieknek természetesen
románul -- , de ha 50 százalék magyar, akkor a tannyelv magyar, de gondoskodni
kell arról, hogy a magyarul nem beszélők anyanyelvükön is részesüljenek
oktatásban. A 20. paragrafus arról intézkedett, hogy öt tantárgyat (magyar
nyelv, földrajz, történelem, számtan, jog) a miniszter által jóváhagyott
tanterv és tankönyvek segítségével az iskola tannyelvén lehetett tanítani,
mivel a tankönyvek és tanszerek használatához nem kellett a miniszter előzetes
engedélyezése. A 21. paragrafus pedig kiköti, hogy ha az állam a tanító
fizetéséhez 200 koronát meghaladó államsegéllyel járul hozzá, a tanító
alkalmazását a miniszter engedélyezi. A törvény bevezette az iskolákban
a magyar címer, ünnepeken a zászló használatát, melyeket az állam adományozott
az iskoláknak.
Közigazgatás
Az 1868. évi XLIV. törvény
27. paragrafusa kimondja, hogy "az országos bírói és közigazgatási hivatalokra,
s különösen a főispánságokra, a különböző nemzetiségekből a szükséges nyelvekben
tökéletesen jártas, s másként is alkalmas személyek a lehetőségig alkalmaztassanak".
Ennek a törvénynek az alkalmazását
látjuk a bírói szakterületre az 1869. évi IV. törvény esetében (alsófokú
bíróságoknál mindenki az anyanyelvét használhatja, legfeljebb tolmácsot
kell biztosítani), illetve hasonló következetességgel érvényesítik a nyelvi
előírásokat a jegyzői szigorlatra vonatkozó szabályrendeletben. A jegyzőnek
tudnia kellett a község lakóinak nyelvén, a szigorlatot megyei vizsgálóbizottság
előtt kellett letennie. ("A szigorlat a szigorlónak az állam hivatalos
nyelvén felül a törvényhatóság területén divatozó és kérvényében megjelölt
más nyelvben való jártasságára is kiterjed... A képességi bizonyítványában
kiemelendő, hogy nyelvismereténél fogva minő jegyzőkönyvi nyelvvel bíró
községben alkalmazható".)
A községi és vármegyei önkormányzat
demokratikus elvénél fogva a községi és vármegyei tisztviselőket is maguk
a községi és vármegyei lakosok választották. (Fogaras, Beszterce-Naszód,
Hunyad, Szolnok-Doboka, Brassó és Szeben vármegyék területén a román falvak
éltek is a törvény adta lehetőségekkel.) Ahol a községi ügyvitel nyelve
a román volt, ott a hirdetések, idézések, nyugták, értesítések, okmányok,
jegyzőkönyvek -- minden irat, ami a községekben a községházáról kikerült -- kizárólag csak a falu lakóinak anyanyelvén íródott. E megyékben a jegyzők
nagy része román volt, a vármegyei vezetőség tagjai között és a szolgabírói
karban ugyancsak tekintélyes számban voltak románok. Így az önkormányzat
védelme alatt az anyanyelv használatát sem érhette bántódás.
Jövedelemforrások
A görög katolikusoknak lényegesen
nagyobb földbirtokaik voltak, mint a görögkeletieknek. E földbirtokok állandóan
növekedtek. A források ehhez gyűjtésből, adományokból származnak, beleértve
a romániai magánszemélyeket vagy az állami támogatást is. A magyar római
katolikus Vallásalapból a görög katolikusokat, míg az államkincstárból
a görögkeletieket támogatta a magyar állam. Ebből fedezték a papképzést,
a hivatalok működtetését, a templomépítést, karbantartást, iskolák fenntartását,
a sürgős kiadásokat.
Az 1898. XIV. tc. a lelkészi
jövedelem kiegészítéséről intézkedik (kongrua-törvény), és lehetővé teszi
iskolai végzettségük figyelembe vételével az ortodox papok évi segélyezését.
(Hosszú Vazul szamosújvári püspök 200 ezer korona segélyből 39 iskolát
építtet föl Apponyi alatt.)
Az iskolák fenntartásának
forrásai: büntetéspénzek, községi hozzájárulás (a fizetett egyenes adó
5 százaléka), iskolai birtokok, adományok, államsegélyek, romániai pénzek
(1100 lakosra jutott egy román tannyelvű iskola, így a gyerekek 75 százaléka
román iskolába járt), ösztöndíjak a Vallásalaptól a görög katolikusoknak,
illetve az ortodoxok részére a Gozsdu-alapítványtól, a határőrbirtokok
alapítványi jövedelméből, a bankoktól, az Astrától, egyházaktól, államtól.
(1911-ben a bankok tiszta jövedelmük 4,75 százalékát, azaz 190 504 koronát
fordítottak közművelődési célokra.)
Sajtótámogatás az önkormányzat
kiszélesítéséért
A korabeli román sajtót
olvasva tiszta képet kapunk arról a küzdelemről, amely nem csupán az önkormányzatért,
hanem sokszor egészen nyílt megfogalmazásokban a Romániával való jövőbeni
egyesülésért folyt. Az erdélyi román sajtó sérelmi politikát folytatott
nemcsak a határokon belül, hanem a bukaresti sajtót vagy az európai külföldi
sajtó segítségét is igénybe véve. 1867-től 1918-ig a magyar sajtórendszer
az előzetes cenzúra intézményét nem ismerte. Az újságírókat utólag vonták
felelősségre. Természetesen az emiatt kirótt fegyházbüntetések nem voltak
szigorúak. Román Sándor képviselőt és lapszerkesztőt például alkotmány
elleni izgatásért egyévi fogházra ítélték 1870-ben,
de megbetegedésekor hat hét szabadságot kapott. Amikor az 1884-ben indult
Tribuna főszerkesztőjét, Slavicit hírhedten magyarellenes cikkeiért fegyházbüntetésre
ítélték, s megtudta, hogy várandós felesége rosszul van, szabadságot kért,
s a szülésig két hetet a felesége mellett tölthetett. Az asszonyt az igazságügy
miniszter utasítására a börtönorvos vizsgálta meg, és a szülést is ő vezette
le. (Slavici: Börtönéveim)
Illusztrációul egy részlet
a Tribuna 1884. évi őszi cikkéből: "Ha a magyar államban a román faj megerősítése
nem lehetséges, akkor nekünk nem marad más szabadulás, mint az ilyetén
magyar állam megsemmisítése, és a megsemmisítésért indított harc, a magyar
faj ellenségeivel való szövetkezés mint szerves szükség jelentkezik számunkra".
Maniu Gyula 1923-ban írja:
"nagyrészt a román sajtónak kell köszönnünk azt, hogy... a nép lelkét a
nemzeti követeléseknek szentelhettük".
Az autonóm kisebbségek Európája:
a béke feltétele
Napjainkban világszerte kb.
3600 nemzeti és más kisebbségi csoport ismert mintegy kétszáz állam területén,
számuk az első világháborút lezáró békeszerződések után szaporodott jelentősen.
Nyilvánvaló, hogy alkotmányosan meghatározott önigazgatási rendszer híján,
csupán egyéni állampolgári jogok garantálásával a kisebbségben élő népcsoportok,
nemzettöredékek képtelenek védekezni az asszimiláció különféle eszközei
(jogi, gazdasági, kulturális, politikai, egyházi diszkrimináció stb.) ellen.
Autonómia-típusok Magyarországon
és Európában című könyvemben részletesen elemeztem Magyarország és 15 európai
ország kisebbségpolitikai történetét, itt most csupán a gazdasági és kulturális
diszkriminációra említek néhány példát:
Gazdasági diszkrimináció:
kisebbségek megfosztása földtulajdonuktól, vállalataiktól, diszkriminatív
adóztatás, hitelnyújtás, beruházás, zárt szám alkalmazása vezető pozíciókban
(numerus clausus), hátrányos munkamegosztás, nyersanyagforrások kisajátítása,
átlagosnál nagyobb munkanélküliség stb.
Kulturális diszkrimináció:
nyelvhasználat korlátozása nyelvtörvénnyel, az állami támogatás megvonása
napilapoktól, oktatási és kulturális intézeteiktől, az oktatás két-, majd
egynyelvűsítése, többséghez tartozó hivatalnokok, rendőrök, tanítók magasabb
fizetéssel való alkalmazása a kisebbségek lakta vidékeken, tanintézetek
elsorvasztása, összevonása, zárt szám, belső utasítás alkalmazása a felvételiknél,
kisebbségi nyelven folyó felsőoktatás elsorvasztása stb.
A történelem tanúsága szerint
állami garanciákkal (adománylevél, rendelet, törvény, alkotmány) létrehozott
területi és egyházi autonóm szerveződési formák biztosíthatták egy nemzettöredék,
népcsoport, nemzeti kisebbség önmegőrzését, belső fejlődését. Az egyházi
autonómia elősegíthette egy nemzeti kisebbség gazdasági és kulturális fejlődését,
ha önálló egyházkerülettel bírt, ha az önálló egyházmegye egyházi főméltóságait
maga választhatta, vagy kijelölésükre javaslatot tehetett, ha az egyházmegye
területén kompakt tömbökben éltek, ha önálló egyházszervezetük költségeihez
az állam tevékenyen hozzájárult, ha az etnikum a világi értelmiségét is
bevonta intézményrendszerének kialakításába.
A Magyar Királyságban, ahol
a fenti feltételek adottak voltak, a protestáns és görögkeleti, görög katolikus
egyházak nemcsak a vallási közösség fenntartására törekedhettek, hanem
mindent elkövettek azért, hogy népük megőrizze és fejlessze anyanyelvét,
iskoláit, kulturális hagyományait.
A vallásszabadság eszméje
nem lehet csak kimondott szó, mert csak akkor kap értelmet, ha biztosítják
a saját anyanyelvű egyházszervezet (püspökség) létesítésének jogát is.
Szociológiai szempontból sem szabad elfelejtkezni az egyházak közösségformáló,
erkölcsi megtartó (tehát a perifériára szorulástól, a bűnözéstől visszatartó)
szerepéről.
Sem a kisebbségben élő népcsoportok
vagy nemzettöredékek identitásának megőrzése, sem az asszimiláció, az uralkodó
nemzetbe való teljes beolvadás elkerülése nem lehetséges gazdasági, kulturális
és adminisztratív önigazgatás (területi autonómia) nélkül. Önigazgatás
nélkül a fennmaradásukért küzdő etnikumok és az uralkodó nemzet között
állandósuló politikai feszültségekkel lehet számolni, azaz az adott térség
biztonságát állandóan a háború réme fenyegeti. Elegendő utalnunk az első
világháborút lezáró és Kelet-Közép-Európát átszabó Párizs-környéki békekötések
(köztük a trianoni béke) következményeire. A nemzetiségek számára az autonóm
fejlődés lehetőségét szavakban felkínáló békekonferencia az egyetlen soknemzetiségű
birodalom helyébe öt vegyes etnikumú országot hozott létre a kisebbségek
autonóm fejlődésének reális biztosítása nélkül. Jól ismerjük, hogyan lehet
a kisebbségvédelem álarcába elrejteni a nagyhatalmi érdekeket, láttuk,
hogy Oroszország a pánszláv mozgalom fölhasználásával tevékenyen vett részt
az I. Világháború kirobbantásában.
Az
első világháborút lezáró -- elsősorban a világháború előtti orosz-francia
külpolitikai törekvések szellemében megszülető -- békekötések így vezetnek
el a második világháborús összecsapásokig, majd negyven év szünet után
Csehszlovákia és Jugoszlávia széteséséig, Moldávia önállósulásáig, a koszovói
háborúig, vagy a kurd válság kiújulásáig Törökországban stb. Mindez azokat
igazolja, akik a területi autonómia megkerülhetetlenségéről mint az általános
európai biztonság egyik feltételéről beszélnek. Sajnos napjaink gyakorlata
nem tette túlhaladottá ezeket a kérdéseket, sőt, a területi autonómia megvalósulásától
mint a szeparatizmus eszközétől való félelem a huszadik századi gazdasági
integráció korában anakronizmus.
A nemzeti kisebbségek védelmének
keretegyezménye ugyan ajánlatokat tesz az EU-tagországok számára a kisebbségek
kulturális, oktatási intézményhálózatának megteremtésére, de nem jut el
addig a felismerésig, hogy ezen kisebbségi adófizetők csak úgy egyenlők
a többségiekkel, ha anyanyelvű intézményhálózatuk fenntartását ugyanúgy
felvállalja az állam, mint a többségéét. A II. szakasz 13. cikkelyében
ugyanis így fogalmaz az egyezmény: "Ennek a jognak a gyakorlása nem ró
pénzügyi kötelezettséget a Felekre." Ehhez képest előrelépést jelent az
Európai Közösség Regionális Bizottsága javaslata, amely lehetővé teszi
a tagállamok régiói közötti közvetlen együttműködést. Ennek révén az anyaország
segítheti kisebbségben lévő nemzettöredékét, népcsoportjait.
Természetesen ez az út is
csak korlátok között járható:
Különbséget kell tenni az
őshonos kisebbségek jogi helyzete és a vendégmunkások vagy politikai menekültek
státusa között. Utóbbiak Ausztriában máris a lakosság 12 százalékát teszik
ki, de Németországban is hasonló gondokat indukálnak a nagyszámú török
bevándorlók. Tekintettel arra, hogy egy állam erőforrásait nem lehet a
végsőkig szétforgácsolni, valahol határvonalat kell húzni. Ez összecseng
az Európai Közösség migrációval kapcsolatos mai stratégiájával; különbséget
kell tenni az őshonos kisebbségek és az újonnan bevándorlók jogi helyzete
között. Akár kvótával kell szabályozni a vendégmunkások stb. befogadását;
el kell kerülni, hogy az amúgy is jelentős számú megoldatlan kisebbségi
problémát újabbakkal szaporítsuk. (Talán a jövő felveti megoldásként a
fejlett országok nagyobb részvételét a fejlődő országok gazdasági szerkezetének
megreformálásában, hogy a Délről Északra történő áramlást vissza lehessen
fogni.)
A gyakorlatban különböző
megoldásokkal találkozhatunk a mai Nyugat-Európában. Az izlandiak 1918-ban
vívták ki az önigazgatást, majd 1944-ben teljesen függetlenedtek Dániától.
A Feröer-szigetek 1948-ban, a grönlandiak 1979-ben nyerték el az önigazgatást.
Mára Grönland már annyira önálló, hogy nem sok értelme van grönlandiakról
mint kisebbségről beszélni, inkább az ott élő dánok tűnnek ma kisebbségnek.
(Grönland autonómiájába az is belefért, hogy önálló népszavazást tartsanak
az EK-tagságról.)
Dél-Tirol területi autonómiáját
osztrák-olasz államszerződés biztosítja. Olaszországban Valle d' Aosta
francia nyelvű autonóm terület. Finnországban az ott élő svédeknek önálló
egyetemük van. Annak ellenére, hogy a svédek aránya Finnországban csupán
csak 6 százalék, az ország kétnyelvű minden tekintetben. Svájcban a mintegy
200 ezer fős rétoromán kisebbség iskolái és könyvkiadása fenntartására
a svájci konföderáció nemzetei külön alapot biztosítanak. 1996-tól a parlamenti
döntéseket és kormányhatározatokat a kisebbség nyelvén is közzé kell tenni,
s a rétorománok használhatják anyanyelvüket a közigazgatással való kapcsolataikban
is. Belgiumban a flamandok, vallonok területi autonómiája mellett az ott
élő németeknek is önálló minisztériumaik vannak. Frízföld kulturális autonómiával
rendelkezik Hollandiában.
Franciaországban
Elzász-Lotharingia nemcsak nyelvhasználatában, hanem jogrendjében is eltérhet
a franciától. Korzika részleges autonómiával bír. Ebből a szempontból különben
az Alkotmánybíróság döntése megegyezik a francia kormány által képviselt
külpolitikai állásponttal, mely minden alkalommal feltételeket támaszt,
amikor Franciaország egy olyan nemzetközi szerződéshez csatlakozik, mely
különleges jogokat ismer el az etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek
számára.
Spanyolországban, amely
1976 óta szövetségi állam, autonóm területek együttese, az alkotmány biztosítja
a spanyol mellett a kisebbségi nyelvek használatát az egyes régiók területén.
Az 1987-es új alkotmány lényeges változásokat eredményezett, mivel elfogadja
a spanyol államszövetség keretei között meglévő kulturális és nyelvi sokféleséget,
és az országot 17 autonóm szövetségre osztja, amelyekben a kisebbségeknek
hivatalos státusuk van. A kisebbségi nyelvek területén már létezik nyelvtörvény,
amely rögzíti a nyelvpolitika alapvonalait. A nyilvánosság és a közélet
kétnyelvű, így például Katalóniában hivatalos nyelv a kasztíliai és a katalán
is. 1994. szeptember 1-jétől katalán, baszk és galíciai nyelven is felszólalhatnak
a képviselők a madridi parlamentben, mert az állam biztosítja a szimultán
tolmácsolást. A katalán, a baszk és a galíciai tartományban az egységes
spanyol politikai nemzet fogalma fenntartásával valósul meg a területi
autonómia. Ez magyarázza, hogy a szeparatista ETA népszerűsége folyamatosan
csökken a baszkok körében -- amint az a parlamenti választások eredményeiből
látható.
Kelet-Európában a kollektív
jogokat illetően áttörést jelent a moldáviai példa, ahol a gagauz kisebbség
önálló költségvetéssel valósíthatja meg külön területen saját önigazgatását.
Szlovénia az őshonos magyar és olasz népességének kulturális autonómiát
biztosít.
A munkáspárti brit kormány
az autonómia megadását választotta az etnikai problémák megoldására. Miért
is nehéz mégis az északír kérdés megoldása? A vegyes etnikai összetétel
miatt. Mindenütt, ahol az állam a kisebbségi kérdés megoldására az asszimilációt
választja eszközéül, és ennek érdekében mindent elkövet a többségi és a
kisebbségi népesség etnikai arányának a többségi javára történő megváltoztatására,
nagyon nehéz megtalálni az autonómia megfelelő formáját.
* * *
Nem lehet elodázni a megoldást,
hiszen az regionális háborúkhoz vezethet. Ami Közép-Európában a Szovjetunió,
Jugoszlávia és Csehszlovákia széthullásával bekövetkezett, intő jel a jövőre
is. (Gondoljunk csak a szerb-horvát, szerb-albán, csecsen-orosz háborúra,
a közép-ázsiai válsággócokra.) A szovjet utódállamokban 25 millió orosz
most tapasztalja meg először a kisebbségi létformát. A határváltoztatások
miatt közel 3,5-4 millió magyar él kisebbségi helyzetben az anyaország
határai mentén és távolabb. Megoldatlan a mintegy 20 milliós kurd nép sorsa,
vagy említsünk egy ázsiai példát. A kínai fennhatóság alatt görnyedő békés
tibetiek egymilliós népe nem gyakorolhatja szabadon vallását, hagyományait,
nem élheti a maga életét az általa lakott terület stratégiai fontossága
miatt.
A
kelet-európai térség térképének legújabb -- belső fejlődés következtében
létrejövő -- átrajzolása és a rendszerváltások miatt tömegek kívánnak bevándorolni
az egyik országból a másikba: ruszinok menekültek Prágába az ukránok elől,
"lengyel származásúak" százezer számra telepednének be Lengyelországba
a szovjet utódállamokból. A volt jugoszláv területeken folyó módszeres
népirtás miatt több mint kétmillión hagyták el szülőföldjüket.
A nemzetállamok Európája
helyett messzemenő önkormányzattal, autonómiával rendelkező régiók Európáját
kell megalkotni az egységesebbé váló Európai Közösségen belül. A fentiekben
említett példák is azt bizonyítják, hogy könnyebb és előnyösebb először
egy jól működő regionális kooperációt kialakítani, s csak azt követően,
együttesen belépni a nagyobb közösségbe. Az Európai Közösségnek
tehát nem az az érdeke, hogy az abba belépni szándékozó államok
kisebbségeik miatt ne legyenek konfliktushelyzetben a szomszédaikkal, és
ezt bizonyítandó, gyors látszatszerződéseket mutassanak föl, hanem az,
hogy akár a dél-tiroli, akár a walesi, skót, ír kérdés mintájára valós
autonómiát biztosító, kétoldalú államközi szerződéseket követeljenek meg
a belépni szándékozó államoktól. Így együttműködésre kész köztársaságokat
tudna Kelet-Európából integrálni az Európai Unió, nem pedig rejtett kisebbségi
feszültségekkel terhes, széthúzó, szeparatista törekvésektől megosztott
államokat. |