|
EGYETEM ÉS AKADÉMIA A rendszerváltás óta felsőoktatásunk és a tudományos minősítések rendszere ellentmondásokkal terhesen, nehézkesen, s a követelményektől elmaradva alakul át. Bár e tíz év alatt sok helyen jelentős szellemi központok alakultak ki, a régi hadállások még nagyon erősek. Miközben a pénzügyi szakemberek véleménye szerint az ország költségvetési gondjai a fennálló köz- és felsőoktatási rendszer hiányainak pótlását sem teszik lehetővé, nem lehet eléggé hangsúlyozni a mélyreható változások szükségességét.
 Alapvető változásokra az ország szovjet megszállása után került sor. Ez a tisztogatásokkal kezdődött, s a marxizmus általános alkalmazásának kötelezővé tételével folytatódott. A hatalom minden teljesítmény fölé helyezte a "párthűséget", kiváló professzorok sorát távolították el katedrájáról, s szerencsés volt az, akit "csak" vidéki egyetemre száműztek. A tisztogatásokat az Akadémia sem kerülte el, de ennél is nagyobb jelentőségű volt teljes átszervezése. Önkormányzatát megszüntették, vezetését szigorú pártfegyelem alá rendelték, működésének minden részletét az állami költségvetés függvényévé tették. Az állami (illetve a párt-) felügyelet itt is teljessé vált, noha talán kevésbé következetesen érvényesült, mint az egyetemeken. Azért is, mert az akadémiai tagságról szóló okleveleket változatlanul a közgyűlés adta, az egyetemi tanárokat pedig az Elnöki Tanács elnöke nevezte ki. A népi demokrácia elszánt hívei szigorúan ragaszkodtak ahhoz, hogy magas rangjukat -- őfelsége helyett immár, de változatlan jelentőséggel -- az államfő által személyesen átadott oklevél hitelesítse. (Egyetemi tanárrá ma is a köztársaság elnöke nevezi ki a meghatározott úton fölterjesztetteket.) A "tudós" fogalma eredetileg elsősorban írástudót jelentett, s az Akadémia testületében 1948-ig túlsúlyban voltak az írók és művészek. Az átszervezés a magyar tudományos élet "hivatalos", "állami" központjává tette az Akadémiát. Új osztályokat szerveztek, s a bölcsésztudományok rovására nagyobb teret adtak az élő és élettelen természettudományoknak. (Külön -- közel azonos létszámú -- osztálya van a fizikusoknak, s egy a klasszika-filológiának, az esztétikának, az irodalom-, a nyelv-, a néprajz- és a zenetudósoknak.) Bevezettették a tudományos kutatók szovjet típusú egységes minősítését. Először gondos politikai mérlegelés alapján kinevezték az új rendes és levelező tagokat (illetve a tagok egy részét nem távolították el), másoknak "addigi teljesítményük" alapján doktori és kandidátusi címeket adományoztak. Szabályozták az előmenetel új (négy évtizedig működő) lehetőségeit. Eszerint a fiataloknak hároméves aspirantúrát szerveztek, ezután kellett (volna) a kandidátusi fokozatot megszerezniük. (Volna, mert az aspiránsoknak csak töredéke szerezte meg fiatalon a fokozatot, "nagy példaképünkkel" ellentétben nálunk ősz tudósokból lett kandidátus, azaz jelölt.) Ezután újabb értekezések és úgynevezett habitusvizsgálat alapján lehetett doktori fokozatot szerezni. (A habitusvizsgálat címén érvényesíthették a politikai szempontokat, illetve politikai köntösbe öltöztetve a személyi ellenszenveket, ellentéteket.) A doktorok közül választották ki az Akadémia új tagjait. E rendszer ellentmondása abban nyilvánult meg, hogy a minősítési eljárás szakmai része ugyan a tudományos teljesítmény mérlegelését kívánta szolgálni, de az Akadémia által kinevezett (megválasztott?) Tudományos Minősítő Bizottság egyrészt már az eljárás megindítását is megakadályozhatta, másrészt tagjai hozták a végső döntéseket is. (Az opponensek és a bíráló-bizottság csak javaslatot tehetett és tehet a fokozat odaítélésre.) Olyan "elvtársak" döntöttek tehát, akik a jelölt szakmai eredményeit még mérlegelni sem tudhatták. Így meg lehetett akadályozni (vagy legalább nehezíteni és korlátozni) a politikailag megbízhatatlanok fokozatszerzését. Ámbár az igazsághoz tartozik, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a szakmai bírálattal ellentétes döntések mögött sokkal inkább személyi ellentétek húzódtak meg, mint politikai nézetek. Ez a minősítési rendszer elvileg az egyetemi érvényesülést is befolyásolta, noha a pártban szerzett érdemek alapján a hivatalos elveket elég gyakran átlépték. (Például az egyetemi tanári kinevezés előfeltétele a tudományok doktora fokozat megszerzése volt, ettől azonban még a nyolcvanas évek végén is sokszor eltekintettek.) A másik alapvető változás a kutatóintézetek hálózatának megszervezése volt. E mögött valami olyan elképzelés húzódott meg, hogy a tudós kutasson, az egyetemi oktató tanítson. Csakhogy az Akadémia megbízható vezetőinek többsége ragaszkodott egyetemi katedrájához, s aránylag kevesen hagyták ott állásukat az intézetek kedvéért. Végeláthatatlanul vitatható, hogy ez a -- tilalmasak kivételével -- minden tudományágat magában foglaló hatalmas intézményhálózat mennyiben felelt meg a várakozásoknak, mennyiben volt eredményes, és mennyivel volt nagyobb az ország anyagi és szellemi lehetőségeinél. Kétségtelen, hogy -- a közgyűjteményeken kívül -- sok politikai szempontból "kétesnek" minősített kutató ezekben kapott "menedéket", munkalehetőséget, sőt néha még nemzetközi kilépést is; másfelől azonban az, aki személyi kapcsolatok vagy pártszereplés alapján itt állást kapott, az egész életét leélhette különösebb erőfeszítés és tudományos eredmény nélkül. További ellentmondást jelentett, hogy miközben a rendszer fennmaradása ellen ható kutatómunka is folyhatott (ha nem figyeltek föl rá), miközben maradandó értékű eredmények sokasága született, a nemzetközi élvonal figyelméből kimaradó (másodlagos) témák áleredményeivel is jól lehetett boldogulni, érvényesülni. Továbbá sem kutatási lehetőséget, sem elismerést nem kaphatott semmi -- például a teológia, a nem-marxista filozófia, a politológia --, ami ellenkezett a hivatalos "ideológiával". Elvileg az Akadémiának kellett volna megszerveznie és összehangolnia az egyetemi kutatómunkát is, ez azonban nem valósult meg. Sok párhuzamos kutatás mellett fontos területeket hanyagoltak el, noha az Akadémia anyagi erőforrásaiból egyetemi kutatások támogatására is tellett. A célul kitűzött központi ("állami") szervező szerepet a tudós testület leginkább a minősítési rendszerben töltötte be. Miközben a helyi pártszervezetek az egyetemeken szigorú következetességgel érvényesítették a politika szempontrendszerét, az Akadémia és az akadémiai intézetek nagyobb mozgásterét az is erősítette, hogy a pártközpont rendszeresen kért munkatársaitól egyéni és intézményi szakvéleményeket, elemzéseket, ami jelentős többletjövedelmeket is jelentett -- az így kialakuló kapcsolatrendszer előnyei mellett. (Egy ízben e sorok íróját is bevonták egy nagyszabású fölmérésbe a magyar kritika helyzetéről. A munka a végső állásfoglalás megszületéséig teljesen szakszerűen folyt, majd a "szakértők" leírt véleményével ellentétes megállapítások és határozatok születtek.) Annyi bizonyos, hogy ezen a réven a párt és a kormány komoly -- ha politikailag nem is elfogulatlan -- szakvéleményekre számíthatott. A rendszerváltástól azok, akik okkal vagy ok nélkül hátrányosan megkülönböztetettnek érezték magukat, értelemszerűen érvényesülési lehetőségeik javulását várták. (Illetve a legidősebb nemzedék bizonyos kárpótlást.) Mivel az egyetemi pártszervezetek hivatalosan megszűntek, az említettek az egyetemi rendszernek az akadémai felügyelet alól való kiszabadításában látták a változtatás nagyobb lehetőségét. Valójában azonban a pártszervezetek csak formálisan szűntek meg, tagjaik változatlanul szoros kapcsolatban állnak, és nagyon is együttműködnek. Noha tíz év alatt ezzel szemben sok helyen jelentős szellemi központok alakultak ki és szerveződtek meg, a régi hadállások még nagyon erősek. Az Akadémia 1990-ben sürgetett átalakulása csak részben és nem mindig előnyösen valósult meg. Miután megalakult a Magyar Művészeti Akadémia, a tudós testület is szükségét érezte, hogy -- hagyományaira hivatkozva -- létrehozza a maga Széchenyi Művészeti Akadémiáját, s ezzel fölös ellentétek magját hintse el az amúgy is megosztott művészeti életben. A tudós tagok ezt észre sem vették, mert számtalan más kérdés vonta el figyelmüket. Mindenekelőtt az intézményhálózat nagyarányú leépítése, amely még mindig tart (illetve 1999-ben talán nyugvópontra jutott). Az 1993-as felsőoktatási törvény azzal a szándékkal szüntette meg az MTA minősítési előjogát, hogy visszaadja az egyetemi doktori címek korábbi rangját. Ennek érdekében megindult a szervezett doktorképzés, s azt a célt tűzte ki, hogy az egyetemi doktori oklevél (a PhD) azonos tudományos teljesítményt tanúsítson, mint a megszüntetett kandidátusi fokozat korábban. (Jellemző, hogy ez a fokozat is úgy szűnt meg, hogy az Akadémia még mindig nem zárta le a megkezdett eljárásokat, még mindig új okleveleket ad ki.) Ma még nem lehetett megítélni, elérhető-e ez a cél, vagy megbukik a helyi érdekeken. A törvényalkotó ki akarta vonni az egyetemi tanári kinevezéseket az akadémiai minősítési rendszer keretéből, s elő kívánta segíteni az oktatói karok megmerevedett rendszerének folyamatos átalakítását. Ezt azonban nem eléggé átgondoltan tette. Egyrészt a professzori kinevezések fölterjesztéséhez szükséges habilitáció új eljárását szinte teljesen az egyetemeken belüli személyi összefonódások erőterébe utalta. Másrészt pedig a végleges (határidő nélküli) docensi kinevezések feltételeit nem határozta meg, nem kötötte fogható teljesítményekhez, sőt a határidővel szabályozott tanársegédi és adjunktusi állások betöltésénél is a kiskapuk sorát nyitotta meg. Végül, de nem utolsósorban, nem került sor az Akadémia személyi megújulására. A régi tagok közül még azokra sem nehezedett lemondásuk érdekében valamilyen erkölcsi nyomás, akik kizárólag pártbeli érdemeiknek köszönhették kinevezésüket. Önállóság -- papíron
 Ebben a helyzetben az egyetemi önkormányzatra bízott minőségbiztosítás szinte mindig háttérbe szorul a helyi érdekekkel szemben. Eddig így volt -- érvel a többség, keressük meg annak lehetőségét, hogy továbbra is így maradhasson. Vagyis, aki bekerül a "rendszerbe", annak elsősorban az ott töltött idő, nem pedig a tudományos eredményekre épülő teljesítmény biztosítja az előmenetelét. Aki megfelelő akadémiai minősítéssel rendelkezik, azt kívánja, maradjon (illetve kerüljön vissza) az országosan egységes minősítés a Magyar Tudományos Akadémia keretébe(n). Az akadémiai fokozattal nem rendelkezők nyomásával szemben azonban kevesen állnak ellent (személyi rokonszenvek, vélt és valóságos érdekek miatt), s ez az elvtelen engedmények sorát váltja ki. Szavakban minden egyetem gondosan vigyáz a kiadott doktori és habilitációs oklevelek magas színvonalára, a gyakorlatban azonban saját körében senki sem vállalja szívesen az elutasítás kellemetlenségét. (Annál határozottabban kéri ezt másoktól számon.) Így lehet rektori megbízást nyerni idegen nyelvtudás nélkül, így vált néhány év alatt tömegméretűvé az egyetemi tanári kinevezés, így szállt le a docensi követelmény néha kétes értékű PhD oklevelek megszerzésének színvonalára, így nem valósult meg a tanársegédi és adjunktusi állások határidejű alkalmazásához kötött oktatófrissítési igény. Aki ma a felsőoktatás intézményébe állást kap, az -- ha jobb ajánlat nem csábítja el -- rendkívül közepes teljesítménnyel továbbra is lassú, de biztos érvényesülésre számíthat. Annál is inkább, hiszen az oktatás tömegesedése kétségtelenül a minőségi követelmények ellen hat. Semmi sem lett abból, ami a fentebb említett külföldi egyetemek kiválóbbságának egyik oka: a legjobb tanárok, oktatók "átcsábításából". Az egyetemen belüli minőségbiztosítás tehát gyenge lábakon áll. A többször említett törvény ennek érdekében az egyetemeken belül doktori és habilitációs tanácsokat alakított, és létrehozta az Akkreditációs Bizottságot. (Először Országos, majd Magyar jelzővel.) A doktori és habilitációs tanácsok sok felelősségtudattal bíró tagja őrlődik lelkiismeretének malomkövei között, mert nincs jó választási lehetősége. Számtalan szál köti egyeteme belső értékrendjéhez, kollegiális kötelezettségeihez. Benne is érvényesülnek természetes rokon- és ellenszenvek, évtizedes tanulságok. Ezért szívesen vonna be a döntésbe más egyetemekről több elismert szaktekintélyt. Ezek azonban ritkán és nehezen vállalják a meg nem fizetett többletmunkát, még kevésbé a személyi ütközést, s a felelősség elve helyett inkább arra az álláspontra helyezkednek: "ez ugyan nem üti meg a mi színvonalunkat, de nektek ez is jó". A Magyar Akkreditációs Bizottságot sikerült szinte működésképtelen létszámúvá duzzasztani. A feladat persze óriási, a munkába nyilván sok szakembert kell bevonni, mégpedig olyanokat, akik ismerik a kialakult minőségi elveket. A legnagyobb gondot itt a gondosan kiválasztott látogatási bizottságok egyre növekvő felelőtlensége okozza, mert inkább érdemes "jó"-nak mutatkozni a vizsgált intézmények vezetőivel szemben, inkább a helyi személyi érdekeket szolgáló javaslatokat tenni, mint hosszú távon érvényesülő elvekhez ragaszkodni. Az sem javítja a helyzetet, hogy a minisztérium időnként saját minőségbiztosító szervezetét is fölülbírálja, és csak személyi érdekeket szolgáló döntéseket hoz. E gondolatmenet végén oda kell jutnunk, hogy a jövőbeli egyetemi tanári kinevezésekhez megkerülhetetlennek látszik az akadémiai doktori cím. (Amely ugyancsak nem nyugszik mindig megnyugtató szakmai ítéleteken, de mégis valamivel kevésbé függ a személyi kapcsolatoktól.) Ezért ma minden bizonnyal a Kossuth Lajos Tudományegyetem gyakorlata a legkövetkezetesebb, ahol a törvény adta lehetőségek egyedi értelmezésével a docensi kinevezés a habilitációhoz, s ez után az egyetemi tanári az akadémiai doktori címhez is kötött. A baj csak az, hogy az egységes Debreceni Egyetem ezt nem fogja átvenni (s ezért a KLTE megmaradó karai is nyilván lemondanak majd róla). Bizonyos orvosi területeken ugyanis -- és talán egyes mezőgazdasági szakágakban is -- a gyakorlati tapasztalat fontossága nem mindig igazolható tudományos teljesítménnyel.  Miközben állandóan a globalizációról és az Európai Uniós csatlakozásról beszélünk, érdemes számba venni néhány olyan kérdést, amelyről kevés szó esik. Az első és legfontosabb a közoktatás világméretű válsága. A Newsweek című folyóirat 1999. augusztus 30-i számában érdekes cikk olvasható arról, hogyan vesztik el a japánok a szavaik értelmét. A szerző talán a kelleténél nagyobb szerepet lát ebben a hagyományos képírás és a latin betű közötti különbségnek, de végső tanulsága bizonyosan érvényes: több érzékenység szükséges saját nyelvünk ismeretéhez. Mert e nélkül sem a tudás, sem a kutatás síkján nem lehetünk eredményesek. A példa azért különösen fontos, mert magyar szakos hallgatók sokasága tanúsítja, hogy sem az irodalmi, sem az elvontabb esztétikai, tudományos és közéleti fogalmakat magában foglaló szövegeket nem értik. Az irodalmi szövegekben -- mivel verset szó szerint nem tudnak, "klasszikus" műveket alig olvasnak -- képtelenek fölfogni, hogy bizonyos szavak megfelelő nyelvi környezetben nem csak közvetlen jelentésűek, hogy a képeknek, metaforáknak, szimbólumoknak, allegóriáknak az irodalmi-történelmi hagyományból ismert összefüggéseket kell előhívniuk. A tudományos fogalmak és a rendkívül gyakran használt idegen szavak jelentése is sokszor teljesen ismeretlen, csak szólamszerűségben él tudatukban. Jó osztályzatokkal lehet érettségizni a szövegek megértésének elemi igénye nélkül. Még súlyosabb következményekkel jár az alapvető -- történeti fogantatású -- közéleti fogalmak értelme iránti elképesztő érdektelenség és az erre vonatkozó tudatlanság. Kezdhetjük ennek szemléltetését akár azzal, hogy a középiskolát végzettek nagy részének sem a török háborúkról, sem a szabadságharcokról nincs fogalma. Márpedig a történelmi összefüggésrendszerből kiragadva nem érthetőek napjaink égető kérdései. Sem belső és külső lehetőségeink, sem a gondok, az okok és a következmények. A fiatalság tudatában a szabadság fogalma szinte csak a munkavégzés és kötelezettségek alóli mentességet jelenti. A környezetvédelem szükségességének belátásáig sem a biológia című tantárgy vezet el, hanem a társadalmi összefüggésekben való gondolkodás képessége.  A felsőfokú magyar oktatás és az a tudományos teljesítmény, amelyre ez épül -- minden ellentmondása ellenére -- a legtöbb helyen világszínvonalú. Sokszor azonban éppen azért, mert a "ne változtassunk" fontos értékőrző elvnek bizonyult. Műszaki és orvosi egyetemeinken az alapismereteket sokkal részletesebben tanítják és szigorúbban kérik számon, mint akár igen híres külhoni intézményekben. A magyar irodalom tanítása is megőrzött valamit a teljesség igényéből, noha a kényszerű engedmények már nem teszik lehetővé a korábbi tananyag teljes és szigorú számonkérését. (Az elmúlt néhány évben rohamosan tovább csökkent a fölvettek előképzettségének színvonala.) Másfelől viszont a fejlett országok oktatási fölfogásában természetesen a hasznosság, a gazdaságosság, a korszerűség elve uralkodott, amelyet nálunk az a kettőség szorított háttérbe, hogy elméletben a legjobbat kell tudni, gyakorlatban a legolcsóbbat lehet megvalósítani. A legfontosabb azonban az, hogy a világ az információs társadalom korába jutott. Az információ azonban önmagában befogadhatatlan: azt mindig a befogadó ismeretanyaga értelmezi. Ezért sem lehet kétségünk afelől, hogy a jövő a tudás-központú társadalmaké. Kilenc éve halogatjuk, hogy az adott intézményrendszeren belül alapvetően átgondoljuk a felsőoktatás egész szerkezetét, mert ennek égető szükségességét a pénzügyi kormányzat képtelen fölfogni. Abban teljes az egyetértés, hogy az országnak több felsőfokú végzettségű szakemberre van szüksége. Arról viszont legföljebb szűk körű műhelyekben esik néha szó, milyen szaktudásra lesz várhatóan igény, milyen arányban, s ennek érdekében milyen beruházások szükségesek. Akkor is beszélni kell erről, ha ismeretes a magyar gazdaság alacsony teljesítménye, számtalan gondja, az óriási államadósság terhe, a költségvetés szorult helyzete. Az a szemlélet azonban, amely változatlanul a korábbi támogatási rendszer arányaiból indul ki, és minden részletkérdésben a pénzügyi kormányzatnak tartja fenn a döntési jogot (bér, dologi beruházás stb.), megakadályozza, hogy az intézmények nagyobb szerkezeti átalakításokat kezdeményezzenek. Félelmetesen nyílik az olló a felsőoktatás anyagi lehetőségei és a kor igényei között. Az óriási -- és feltétlenül szükséges -- hallgatói létszámnövekedéshez alig épültek tantermek, laboratóriumok. Egyetlen nagy beruházás valósul meg, az ELTE új lágymányosi központja -- jórészt az összes többi egyetem fejlesztések rovására. A számítástechnikán kívül -- ezen a téren a helyzet aránylag jó -- a felsőoktatás alig kapott korszerű eszközöket. Antall József személyes sürgetésére megvalósult egy akkor kiemelt pénzügyi feltételeket biztosító ösztöndíjrendszer, azóta azonban ennek összege is elvesztette az értékét, s új ösztöndíjak alig létesültek. Az egyetemek közötti kapcsolatok lehetőségeit -- s újabban az európai támogatásokat is -- azért nem lehet teljes mértékben kihasználni, mert az itthoni feltételek biztosításához hiányzik a költségvetési fedezet. Ennek eredményeként a nyelvszakos tanárjelöltek jelentős része úgy kap oklevelet, hogy nem vett részt külföldi részképzésen. Nem lett semmi abból az 1993-as tervből sem, hogy a doktori képzésben részt vevőknek legalább egy félévet külföldön kell végezniük. Az Akadémia korábbi, jól bevált megállapodásokra épülő nemzetközi kapcsolatai még mindig sokkal élénkebbek, mint a negyven évig rendkívül hátrányos helyzetbe szorított vidéki egyetemekéi. Azzal egyidejűleg, hogy ezeknek az egyetemeknek a legtöbb intézete, tanszéke megbecsült résztvevője a nemzetközi együttműködésnek, tanárai gyakorta szerepelnek nemzetközi konferenciákon, ők és tanítványaik is gyakran kapnak csábító külföldi munkavégzési ajánlatokat. S itt nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a hazai egyetemi tanároknak a szerencsétlen Széchenyi-ösztöndíjjal megfejelt jövedelme névlegesen mintegy 20-25 százaléka portugál vagy görög kollégáikénak. A névlegesen jelzővel itt arra utalok, hogy a magyar létfenntartási árak (élelmiszer, közlekedés, lakás) ma még alacsonyabbak a portugál vagy görög áraknál. Az EU-csatlakozás után azonban ez sokkal gyorsabban változik meg, mint ahogyan a költségvetés képes lehet a tarthatatlan bérhelyzet megváltoztatására. És akkor szabaddá válik az európai munkavállalás, amelyet a magasan képzett szakemberek esetében nem nagyon fognak korlátozni. Vagyis kivéve a magyar nemzeti tudományok (máshol végleg fölösleges) művelőit, óriási lehetőségek nyílnak a nyelveket tudó oktatók, kutatók előtt -- a hazai színvonal rovására. Sok szó esik az "agyelszívás" kérdéséről, de mintha a döntéshozók nem értenék ennek a lényegét. Pedig az egy területen már hazai keretben megvalósult. Ez a nyelvtanítás. Néha ennek a gondja is szóba kerül, de itt is döbbenetes mértékű a meg nem értés. Magyarországon a fiatalabb nemzedékekből aránylag sokan beszélnek jól idegen nyelveken, s többségük nemzetközi cégek alkalmazottja -- ennek megfelelő fizetéssel. Általában úgy juthattak erre a színvonalra, hogy szüleik gondoskodtak külön nyelvóráikról, majd a jó beszédkészség érdekében előteremtették a külföldi továbbképzés tetemes költségét is. A hazai lehetőségek hiányában még mindig óriási előnyben vannak azok, akiknek a szülei külföldön dolgoztak, akik hosszabb-rövidebb ideig ott tanultak. Túlzás nélkül állítható, hogy -- az idegen nyelvekre szakosodott néhány középiskolát kivéve -- a közoktatásban senki sem tud idegen nyelveket úgy megtanulni, hogy azon folyékonyan beszéljen és olvasson. Ehhez kevés az órák száma, s még kevesebb az eredményes munkára fölkészült tanár. Már Szolnokon vészesen hiányoznak az egyetemet végzett nyelvtanárok, s ahogy távolodunk Budapesttől (főleg Kelet felé), a helyzet úgy romlik -- a határszélig, ahol sok városban semmiféle eredményes nyelvtanulási lehetőség sincs. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen az idegennyelv-tudást kívánó állásokba kerülők fizetése többszöröse a középiskolainak, de magánórákkal is tisztességes megélhetést lehet teremteni. A magánóra egyébként a minőségi felsőoktatásnak más tekintetben is elengedhetetlen része. Itt kell rámutatni ismételten arra, hogy az egyetemi önállóság -- és az ebből következő vezetői felelősségvállalás -- addig nem érvényesülhet, amíg a költségvetést a kormány nem tekinti fontos és hosszú távú beruházásnak. A Felsősoktatási Tudományos Tanács tevékenysége sok más szempontból is erősen vitatható, arra azonban, hogy a pénzügyi rendszer alapját képező felvételi keretszámokat megállapítsa, egészen biztosan teljesen alkalmatlan kell, hogy legyen. Sem a végzett hallgatók elhelyezkedéséről nincsenek megbízható adatok, sem azokról a területekről, amelyeken nagy az alulképzettek aránya. Még kevésbé tudható, merre mozdul el (ha elmozdul) a magyar társadalom működésének jelenlegi szerkezete. Azt viszont tudjuk, hogy vannak területek, amelyeken a piac már erőteljesen működik. Számos intézmény végez felsőfokú oktatási tevékenységet, ad ki államilag el nem ismert, de a piacon értékelt oklevelet -- jó pénzért. Ehhez az "állami" intézményrendszer nem alkalmazkodik, s a megállapított keretszámoktól függő költségvetése miatt nem is nagyon alkalmazkodhat. Rugalmatlansága miatt a legjobb úton vagyunk afelé, hogy olyan korszerű formákat, mint a távoktatás, ne csupán a hazai, de az erőteljesen fejlődő nemzetközi piacnak is kiszolgáltassunk. (Főleg a gyenge hatásfokú "levelező" tanfolyamok és az igen vegyes színvonalú továbbképzések rovására.) Vannak területek, amelyeken a "piac" csak közvetett formában érvényesülhet, mint a tanárképzésben, ahol az az egyetlen hatása, hogy elviszi a szakterületről a végzettek jelentős részét, de a közoktatás igényeit nem tükrözheti. Az országos statisztikák erre vonatkozóan sem adnak megbízható tájékoztatást. A közoktatás mellett is számos terület van, ahol a várható szakemberigény az országos szintnél sokkal jobban megítélhető helyi tapasztalatok alapján, és a helyi tervek ismeretében. Ezért is -- legalább részben -- át kellene engedni a felsőoktatás fenntartásának pénzügyi feladatát az önkormányzatoknak. Ennek másik előnye az lehetne, hogy a földrajzi környezet tekintetében ma sajátos területenkívüliséget élvező (és elszenvedő) egyetemek, főiskolák szorosabban kapcsolódnának a város és a térség szellemi életébe, amire kölcsönösen nagy szükség volna. Az intézményi változások
szükségessége
|
Az
alapok
egyetemi
szakokat. Itt ugyanis nem tekintélyelvekről és nem is minőségi különbségről
van elsősorban szó, hanem arról, hogy a két intézménytípusnak mások a feladatai.
(Az persze vitatható, hogy a kétszintű tanárképzést fenn kell-e tartani.)
Az egyetemi oklevél megszerzését követő legmagasabb színvonalat a doktori
képzésnek kell megadni. Ezután kellene a Magyar Tudományos Akadémiával
jobb együttműködést kialakítani a fiatal tudósok pályára állítása érdekében.