Nem lehet egyetérteni azokkal a szélsőséges nézetekkel, amelyek környezeti megfontolások alapján száműznék a mezőgazdálkodást. Ma inkább a környezetnek megfelelő intenzitási fok és gazdálkodási forma megtalálása a feladat. Be kell látnunk, hogy a helyi, passzív és utólagos büntetésre épülő természet- és környezetvédelem rendszere csődöt mondott. Sokkal jobb eredményt ígér, ha helyette az aktív, területfedő védelem alapelveinek megfelelően a termelési és fogyasztási célú környezethasználat rendszerét alakítjuk át úgy, hogy a vidéki térségek a termelési feladataik mellett növekvő jelentőségű népességmegtartó, társadalmi, kulturális és környezetstabilizáló feladataikat is el tudják látni.
 

A probléma

Belső folyamatok

1. ábra. A gabonafélék termésátlagának hosszú trendje 
Magyarországon (Ángyán-Menyhért, 1988)

Az intenzív, növekvő ráfordítások, az energiabevitel kezdeti látványos sikerei azt sugallták, hogy az ipari folyamatokhoz hasonlóan szabályozható és környezetétől egyre inkább függetleníthető a gazdálkodás. Ez csak úgy valósítható meg, ha a "kikapcsolt" természeti erőforrások pótlására egyre több mesterséges energiát viszünk be a rendszerbe. Azt a felfogást, hogy a kibocsátott termék mennyisége a meghatározó, ami csaknem kizárólag az energiaátalakító rendszer (növényfajta) teljesítőképességétől és a bevitt energiák mennyiségétől függ, jelzi a fajtaváltás felgyorsult folyamata (2. ábra), és a termelésben felhasznált műtrágyák és növényvédő-szerek mennyiségének robbanásszerű növekedése. (2. és 3. táblázat)

2. ábra. A fajta minősítésének éve és elért életkora 
(Ángyán-Menyhért, 1988)

A környezetnek az elhatározott feladatok és tevékenységek igényei szerinti átalakításával, a természeti erőforrások kikapcsolásával járó rohamos mesterséges energiaráfordítás-növelési kényszer azonban olyan önmagát gerjesztő folyamat, amely már a termésátlagok növekedése időszakában is káros változásokat indít el a környezetben, majd ezen rejtett folyamatok romboló környezeti és gazdasági hatásai már a felszínen is jól látható módon megjelennek. Ekkor a termésátlagok még - igaz, hogy egyre nagyobb ráfordításokkal, energiabevitellel és így természetesen egyre gazdaságtalanabbul, de - növekedhetnek. A jelek arra utalnak, hogy a magyar mezőgazdaság az 1980-as évek végére ebbe a "fejlődési" szakaszba jutott.
A mezőgazdaságot ebben az állapotában érte a politikai-gazdasági rendszerváltás és a tulajdonosi és birtokszerkezet átalakulása. Sokan önmagában ennek tulajdonítják a termésátlagok és termelési eredmények hirtelen romlását, ám biztonsággal megállapíthatjuk, hogy ehhez maga a leírt folyamat és gazdálkodási logika legalább ilyen - ha nem nagyobb - mértékben hozzájárult. Az energiaintenzív rendszer ugyanis abban a pillanatban összeomlik, ha abból - akár pénz szűkében, akár más megfontolásból - kivesszük a természeti erőforrásokat helyettesítő műtrágyákat, növényvédő szereket, a közvetett és közvetlen energiabevitelt, miközben a gazdálkodás egyéb összetevőit, logikáját, rendszerét nem változtatjuk meg. A 2. és 3. táblázatban jelzett ráfordítás csökkenés - megfosztva az iparszerű gazdálkodást lételemeitől - legalább olyan mértékben hozzájárult a visszaeséshez, mint maga a tulajdonosi és birtokstruktúra megváltozása. 

Külső körülmények

3. ábra. A közép-európai flóra diverzitásának változása 
(Hüppe 1990 nyomán Harrach 1994)

Megállapítható, hogy a növényzet sokszínűsége, fajgazdagsága az ipari forradalom időszakára érte el Közép-Európában a maximumát. A földtörténeti középkor és újkor határán (Kr.e. 4500) a diverzitás ennek még ötven százaléka sem volt. Az ábra egyúttal azt is jelzi, hogy az ipari forradalmat követő erőteljes intenzifikáció, a környezet túlhasználata, a terhelhetőségét aránytalanul meghaladó mesterséges, ipari eredetű energiaráfordítás-növelés drasztikus diverzitáscsökkenést okozott, s amit a környezet kíméletes és fokozatos használatba vétele e tekintetben kétezerötszáz év alatt felépített, azt a túlhasználat kétszázötven éve tökéletesen lerombolta. A tendencia folytatásának beláthatatlanok a következményei. 
Nem lehet tehát egyetérteni azokkal a szélsőséges nézetekkel, amelyek környezeti megfontolások alapján száműznék a mezőgazdálkodást. Sokkal inkább a környezetnek megfelelő intenzitási fok és gazdálkodási forma megtalálása a feladat. Fel kell ismerni ugyanakkor azt is, hogy a helyi, passzív és utólagos büntetésre épülő természet- és környezetvédelem rendszere csődöt mondott. Sokkal jobb eredményt ígér, ha helyette az aktív, területfedő védelem alapelveinek megfelelően a termelési és fogyasztási célú környezethasználat rendszerét alakítjuk át úgy, hogy a vidéki térségek a termelési feladataik mellett növekvő jelentőségű népességmegtartó, társadalmi, kulturális és környezetstabilizáló feladataikat is el tudják látni. 
A vidéki térségek jellemző vonásainak, értékeinek és feladatainak ismeretében azt is be kell látni, hogy ezek pótolhatatlan értékek az egész társadalom számára, a városi és vidéki területek ezer szállal kapcsolódnak egymáshoz, a Vidéki Térségek Európai Kartájának (1996) megfogalmazása szerint "közös sorson osztoznak". A vidéki térség fejlesztése során tehát a mezőgazdálkodás fogalmát tágabban kell értelmeznünk, egyre inkább megtöltve környezetgazdálkodási tartalommal, vagyis a természet- és környezetvédelmi (stabilizálási), a termelési, valamint a fogyasztási-szolgáltatási, társadalmi, közösségi, kulturális funkciókat egyaránt figyelembe kell venni. Hosszú távon csak az a gazdálkodás lehet fenntartható (értékőrző), amely e hármas szempontrendszerre épül. 
Az európai értékrendszerben, az EU Közös Agrár- és Vidékpolitikájában (CARPE, 1998), valamint az ennek hétéves költségvetési kereteit megteremtő AGENDA-2000-ben ezek az elképzelések és értékek egyre erőteljesebben jelennek meg. Hogy a leírtakat Európa és a világ egyre inkább felismeri, azt többek között az is bizonyítja, hogy az Európa Tanács mezőgazdasági bizottsága a "Committe on Agriculture and Rural Development" (Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Bizottság) nevet viseli, s mezőgazdaság-fejlesztési koncepcióit is a "European Charter for Rural Regions" (Vidéki Térségek Európai Kartája) elnevezésű vidékfejlesztési koncepcióba ágyazva fogalmazta meg. Ezt jelzi a kutatás és fejlesztés irányváltása is, amelyet - például az EU 5. keretprogramjának megfelelően - komplexitásra törekvő projektek jellemeznek. Ugyancsak e felismerési folyamatra utal az agrár-felsőoktatás gyorsuló ütemű átalakulása, melynek fő jellemzője a szűken vett technológiai jellegű képzés kiszélesedése, fokozatos kibővítése környezetgazdálkodási és vidékfejlesztési reál és humán ismeretekkel, elmozdulása az agrárértelmiségi képzés irányába. E felismerésre utal továbbá a Közös Agrárpolitika (CAP: Common Agricultural Policy) reformjának egyre világosabban körvonalazódó fő iránya, mely a támogatások súlypontját fokozatosan a többfunkciós mezőgazdálkodás nem termelési (környezeti, társadalmi, szociális, foglalkoztatási, kulturális stb.) funkcióira helyezi át (4. ábra).
 
 

4. ábra. A CAP és a CARPE* elemei 
(Forrás: Buckwell Report, 1998)
* CARPE: Common Agricultural and Rural Policy for Europe 
(Európai Közös Agrár- és Vidékpolitika)

A CARPE javaslat lényege, hogy a mezőgazdasági politikának tovább kell haladnia abban, hogy ne csak szektorális politika legyen, amely a gazdálkodókat segíti a termékpiacokon, hanem egy területileg meghatározott, sokkal inkább integrált politika, amely az állami politika más elemeivel együtt hozzájárul a vidéki térségek fejlődéséhez. Ehhez a CAP-ot úgy kell átalakítani, hogy a piaci ártámogatások helyett több közvetlen kifizetést adjon a kulturális, környezeti és területi feladatokért. A CARPE célja, hogy lehetővé tegye a gazdaságilag hatékony és környezeti szempontból fenntartható mezőgazdaságot, miközben serkenti az Unió vidéki területeinek integrált fejlődését. Valójában ez felel meg a Római Szerződés (39. cikkely) és az Európai Uniós Szerződés (130/a cikkely) követelményeinek. A CARPE elősegíti, hogy csökkenjen a konfliktus a mezőgazdaság és a vidéki térségek között. Négy fő elemből áll: piacstabilizáció, környezeti és kulturális - tájra vonatkozó - kifizetések, vidékfejlesztési kezdeményezések, az átmenethez szükséges átalakulás segítése.
Az elképzelés szerint 2002-re a kompenzációs kifizetések és a piaci támogatások - amelyek most a CAP költségeinek több mint 80 százalékát teszik ki - teljesen megszűnnének, és részben az átalakulást segítő támogatásokra, de jelentősebb részben a környezeti és vidékfejlesztési feladatokra kerülnének átcsoportosításra közvetlen kifizetések formájában. Hangsúlyozottan kifizetésről, díjról (payment) van szó, és nem támogatásról vagy segélyről (subsidy), mivel ez közpénzekből kerül kifizetésre a közösség számára szerződéses alapon végzett környezeti szolgáltatásokért. (A közalkalmazottak sem "segélyt" kapnak munkájukért, fizetésüket nem hívjuk így, csak azért, mert nem magánszemélynek vagy magánvállalkozásnak dolgoznak, hanem a köznek.) A jelenlegi strukturális politikai és agrár-környezetvédelmi intézkedések helyét az egyre bővülő agrár-környezeti és vidékfejlesztési kifizetések vennék át. Az exporttámogatások is teljesen megszűnnének, a termeléskorlátozó (kvóta és egyéb) rendszerre pedig már nem lesz szükség, tehát megszűnne a CAP minden piactorzító és feszültséget okozó hibája. 

A fejlesztés alapelvei 

Megállapítható, hogy Magyarország szántóterületi aránya az EU-15-ök átlagának közel kétszerese, az OECD-tagállamokénak mintegy négyszerese, a világátlagnak pedig közel ötszöröse. Ha a gyepterületeket is hozzávesszük, vagyis a mezőgazdasági területek arányát vizsgáljuk az összterületen belül, akkor ez az arány is a világátlagnak közel duplája.
Az 5. táblázat egy másik szempontra hívja fel a figyelmet, amikor az 1000 lakosra jutó területi nagyságokat vizsgálja. 
 
 

Megállapítható, hogy míg az EU-15-ök átlagában 1000 lakosra csupán 234 hektár szántó+kert+ültetvény jut, addig ez az érték a világ átlagát tekintve 255 ha, az OECD tagállamaiban 412 ha, Magyarországon viszont 492 ha. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy a saját népesség ellátásán túl Magyarország jelentős mezőgazdasági exportárualap előállítására is képes.
Ezek az adatok az ország termelési potenciálját jelzik, melyeket feltétlenül hasznosítanunk kell, ám - ahogyan azt a folyamatok és a helyzet elemzése során már megfogalmaztuk - a mezőgazdálkodás egyáltalán nem csak termelési feladatokat kell, hogy ellásson. A mező- és erdőgazdaság Magyarországon az összterület 85,5 százalékával (a termőterülettel) közvetlenül érintkezve a kultúrtáj fő használója, a vidék megőrzésének és fejlesztésének alapeszköze. Ebből fakad egyrészt, hogy a természetvédelem alapvetően rá van utalva a mezőgazdasággal való együttműködésre. Másrészt a mezőgazdálkodás teljesítménye, eredménye döntően a környezet, a természeti erőforrások állapotától, minőségétől függ. A természetvédelem, a mezőgazdaság és a vidék egymásrautaltsága elkerülhetetlenné teszi e három terület összehangolását. Ennek megoldása érdekében mielőbb közmegegyezésre kell jutnunk a mezőgazdaság céljait, feladatait, multifunkcionális jellegét illetően, melynek legfontosabb összetevői, közös elemei a következők lehetnek:
- értékes beltartalmú, szermaradvány-mentes termékek előállítása;
- a meg nem újítható nyersanyagok energia-takarékos felhasználása;
- a talajt, vizeket, levegőt érintő környezetterhelés csökkentése, illetve elkerülése;
- a kultúrtáj ápolása és a biodiverzitás fenntartása;
- a vidék kulturális és agrikulturális értékeinek megőrzése;
- elfogadható jövedelem biztosítása a lehető legtöbb ember számára.
E feladatok egyidejű megoldására az eddigi iparszerű, nagy mesterséges (fosszilis) energiaigényű, erősen kemizált, a mezőgazdálkodás funkciói közül egyedül a termelést, a tőkemegtérülést szem előtt tartó gazdálkodás, úgy tűnik, alkalmatlan. Ezt néhány egyszerű adattal támasztja alá a 6-8. táblázat. A megötszöröződő műtrágya-ráfordítás termésátlag-kétszerező, erőteljes minőségcsökkentő hatása (6. táblázat), az energiahatékonyság bizonyos szintek fölötti rohamos csökkenése, majd egy ponton túl a ráfordításnövelés teljes energetikai irracionalitása, ahol is további egységnyi energiaráfordítás-növelés a hozamnövekményben már nem ad egységnyi energiatöbbletet (8. táblázat), vagy az a szomorú tény, hogy ez a gazdálkodás az embert teljesen kiszorítja, nincs rá szüksége (7. és 8. táblázat), a környezet állapotát folyamatosan rontja, ezáltal, valamint szennyezett termékeinek elfogyasztásával pedig hozzájárul a népesség egészségi állapotának jelentős romlásához, mind-mind azt bizonyítja, hogy az ökoszociális piacgazdaság közegébe ágyazott többfunkciós mezőgazdálkodás az iparszerű rendszertől eltérő megoldásokat követel. 
 
 

Ez különösen igaz egy olyan országban, mint Magyarország, amelynek agroökológiai adottságai kiválóak, gazdálkodási, agrikulturális hagyományai gazdagok, ugyanakkor energiahordozókban szegény, vidéke pedig jelentős munkanélküliséggel küzd. Meglehetősen szerencsétlen lenne ilyen körülmények között olyan fejlesztési stratégia kidolgozása és követése, amely jelentős állami támogatással és költséggel műtrágya, növényvédő-szer, gép és üzemanyag formájában megjelenő drága energiát importál, majd azt egy "csúcsra járó", a potenciál felső határát közelítő szinten termelő rendszerben rossz hatásfokkal nagy tömegű, rossz minőségű termékké alakítja, amely csak igen nagy nehézségek árán és jelentős exporttámogatással, vagyis újabb állami költséggel adható el külföldön, vagy inkább "tuszkolható ki" az országból. Ez azonos lenne a külföldi beszállítók, majd a külföldi fogyasztók magyar forrásokból történő támogatásával, valamint a magyar vidék és munkaerő egyidejű leértékelésével. 

Nem elég tehát az eddigi stratégia, rendszer technológiáit tökéletesíteni, hanem új stratégiára és ehhez illeszkedő, ennek gyakorlati megvalósítási kereteket adó megoldásokra, rendszerekre van szükség. Ez az új stratégia az úgynevezett "multifunkcionális" mezőgazdálkodás, a környezet- és tájgazdálkodás lehet, melynek feladatait két nagy körbe sorolhatjuk: az alapvetően a piac által szabályozott termelési feladatok, melyek az élelmiszerek előállításán túl a nem élelmiszer célú termékek (megújítható nyersanyagok, energiaforrások stb.) előállítását is egyre inkább magukba foglalják, valamint a körzettel, a tájjal, a földdel kapcsolatos környezeti, társadalmi és kultúrfeladatok. Ez utóbbi "nem importálható funkciók" olyan közjavakat (élelmezésbiztonság, a kultúrtáj ápolása, a társadalmi és biológiai élettér megőrzése, az ökológiai és műszaki infrastruktúra fenntartása, ökológiai stabilitás, népességmegtartás, munkaerő-kiegyenlítés, a vendégfogadás és idegenforgalom alapjának biztosítása, paraszti értékek ápolása stb.) testesítenek meg, amelyek a piac hagyományos eszközeivel, az árakon keresztül nem szabályozhatók. Ezek ugyanakkor a vidék társadalmának és környezeti egyensúlyának fenntartásában növekvő szerepet töltenek be, így e teljesítményeket közvetlen kifizetések formájában a társadalomnak honorálnia kell. 
Az ilyen, hosszú távon működőképes mezőgazdálkodás megvalósításának egyik alapvető feltétele a környezeti alkalmazkodás, vagyis az, hogy a földet mindenütt arra és olyan intenzitással használjuk, amire az a legalkalmasabb, illetve amit képes károsodása nélkül elviselni. Selye János orvos-biológus Stressz distressz nélkül című munkájában az emberi társadalomra vonatkoztatva írja, hogy "a többségnek a stressz hiánya és a túl sok stressz egyaránt kellemetlen, distresszt okoz. Ezért mindenkinek ... gondos önvizsgálatot kell végeznie, hogy megtalálja azt a stressz-szintet, amelynél a legjobban érzi magát. Akiknek ez a vizsgálat nem sikerül, azok vagy a tétlenség unalmától vagy pedig a folytonos túlzott igénybevételtől szenvednek". Selye megállapításai, úgy tűnik, az emberen túl kiterjeszthetők az egész élő környezetre, természetre, annak rendszereire is. Minden környezet magában hordja ugyanis azt a használati intenzitási fokot, amely a selyei terminológia szerint nem okoz distresszt számára, amelyen "a legjobban érzi magát", vagyis az alulhasználat és a túlhasználat okozta distressz elkerülhető.
Az értékfenntartó gazdálkodásnak tehát egyik legfontosabb alapeleme a tájhoz, a környezethez illeszkedő funkció, tevékenység, ágazati rendszer és intenzitási fok megtalálása, vagyis olyan földhasználati rendszer kialakítása, amely magából a környezetből, annak adottságaiból és korlátaiból fakad, ahhoz a lehető legjobban illeszkedik. Ez a környezet mezőgazdasági termelési alkalmasságának, érzékenységének és sérülékenységének egybevetésével, majd ennek megfelelően eltérő intenzitású gazdálkodás ösztönzésével és megvalósításával érhető el. Ez az ország területének mintegy egynegyedén jelentős művelésiág-változást, illetve gazdálkodási- rendszer- és intenzitásváltozást feltételez. Ennek során a vizsgálatok szerint mintegy 1,5 millió hektárt célszerű az intenzív szántóföldi művelésből kivonni, melyből mintegy 6-700 ezer hektár erdősítésre, 3-400 ezer hektár gyepesítésre vár, mintegy 500 ezer hektár pedig külterjes szántóföldi művelésbe kerülhet.

Mindezekből fakad, hogy a vidéki térségek fejlesztési programjait erőteljesen befolyásolja azok agroökológiai adottsága, agrikulturális hagyományai és környezeti érzékenysége. Azt, hogy a termelési, a környezeti és a regionális foglalkoztatási, társadalmi-szociális feladatok milyen súlyt képviselnek egy adott térség mezőgazdálkodásában, az attól függ, hogy milyen adottságú területen helyezkedik el. Más szavakkal: a mezőgazdálkodásból élő családok jövedelmében a termelési feladatokhoz kapcsolódó piaci értékesítésből származó árbevétel illetve az agrárkörnyezeti, valamint társadalmi, szociális és egyéb teljesítmények alapján kapott kifizetésekből származó jövedelem egymáshoz viszonyított aránya nagy mértékben függ a térség adottságaitól, agroökológiai feltételeitől. E két bevételi forrás kell, hogy a családok megélhetését biztosítsa. Míg azonban például a Bácskában vagy a Mezőföldön ebben a piaci árbevételek a meghatározóak, addig az Őrségben vagy Szatmár-Bereg térségében az egyéb teljesítményekért kapott állami kifizetések lesznek a meghatározóak.

GAZDÁLKODÁSI ÉS KUTATÁSI PROGRAMOK