A termőföld sorsa nemcsak az agrár-modernizáció kulcseleme, hanem nemzeti létkérdés is. 1989 óta a földről -- a köztulajdon lebontása ürügyén -- a társadalom zömének a kizárásával döntenek. Az ellentmondást a médiokrácia körmönfont módszerrel fokozza. Egyrészt az álviták zuhatagával, a valóság művi útvesztőinek gondos kiépítésével és ideológiai csapdákkal közhellyé silányította magát a földkérdést, kiábrándult közönybe fullasztotta a tömeges érdeklődést. Másrészt a figyelem-elterelés célja a lényeg elsikkasztása lett: a sikeres manipulációk száműzték a közgondolkodásból azt az igényt, hogy a társadalom megismerje a konfliktus elméleti gyökereit, és számba vehesse a földtulajdon-földhasználat létét meghatározó mai politikai döntések következményeit. Csakhogy felismerhetjük-e az alapösszefüggések tisztázása nélkül: mi az érdekünk a föld (sokfunkciójú) elsajátítási mechanizmusának alakításánál, és azt milyen intézményrendszer érvényesítheti hatékonyan?
 

Elméletek -- el véletek?

A politikát mint rendszert két ismérv különbözteti meg a társadalom egyéb alrendszereitől. Funkciója a szűkös javak és értékek elosztása. Ennek teljesítése során -- a hiány miatt -- benne csapódnak le a társadalom egyéb alrendszereiben felgyűlt érdekütközések. Hatásköre is sajátos, mert a politikai döntéshozó a legitim erőszak állami monopóliumával rendelkezik. (A jog segítségével kényszeríti ki a szűkös javak-értékek elosztását, vagyis az állampolgárok a döntésnek alávetettek, azt teljesíteni-tűrni kötelesek.) E formális szociológiai ismérveket a földbirtok-politikára vetítve nyilvánvaló, hogy annak konkrét történelmi formáját és tartalmát az határozza meg, hogy kinek az érdekében működik, milyen társadalmi csoportok (rétegek) elsajátítási törekvéseinek ad elsőbbséget.

Az Elbától nyugatra a polgári társadalmak földpolitikája a földművelők többségének az érdekeit intézményesítette, mikor a földtulajdon és a földhasználat feudális kettészakítottságát radikálisan felszámolta: a jobbágyot szabad földtulajdonossá, illetve bérlővé tette. Ahol a szerves fejlődés ezt csak később érlelte meg, ott (a két világháború között, majd 1945 után) demokratikus földreformok állították helyre a földtulajdon és a földhasználat alanyi egységét. ("A föld azé, aki megműveli.") Mindez (tehát a termelői érdek-érvényesítés) egyben a társadalmi modernizációt szolgálta. Ennek bizonyítékául elég arra utalni, hogy az EU közös és tagállamainak nemzeti földpolitikája a családi munkaerőn alapuló földmagántulajdonnal, vagyis a természetes személyiségű földhasználó elsajátítási magánautonómiájának fenntartásával és fejlesztésével válaszol a harmadik évezred új kihívásaira.

Többnyire az agrártörténeti elemzésekből is elsikkad két fontos alaptény, melyek a polgári demokratikus földreformot bármely földosztás látszatreformjától (így a magyar földprivatizációtól is) egyértelműen megkülönböztetik. Egyik minőségi jegy a polgári értékminta. Ez a tulajdon és a használat egységét úgy hozza létre, hogy a földet nemcsak jogilag (névlegesen) adja a termelő tulajdonába, hanem mint termelőeszközt, működő tulajdonként, tehát a föld üzemszerű műveléséhez szükséges feltételek biztosításával és tőkejavakkal együtt. A másik ismérv a demokratizmus. Gyakorlatilag ez -- az agrártermelők többségi érdekeit érvényesítő -- hosszú távú agrár- és földpolitikát szavatol, amely a földhasználó földtulajdonosnak a földművelésből való megélhetését (a piacszabályozás, külső védelem, ár- és támogatási politika stb. eszközeivel) lehetővé teszi. Nem véletlenül az EU már Alapító Szerződésében, az 1957-ben kelt Római Szerződésben a Közös Agrárpolitika egyik sarkalatos céljává tette, hogy az "a mezőgazdasági népességnek megfelelő életszínvonalat biztosítson, elsősorban a mezőgazdaságból élők egy főre jutó jövedelmének növelésével".

Tegyük hozzá, hogy az EU e mindmáig érvényes követelményt a családi farm modelljével együtt olyan fenyegető történelmi helyzetben vállalta fel, amikor a tárgyi valóságtól nemcsak távol állt annak teljesítése, hanem igen kétesek voltak erre az esélyei is. 1945 után ugyanis Nyugat-Európa kényszerpályára került: a szovjet tömb egyes országaiból évtizedek óta biztosított élelmiszer importját a "vasfüggöny" zárta el, míg ha kizárólag a "szabad világ" tengerentúli importjára támaszkodik, ez a kereskedelmi és az árversenyben tartós kiszolgáltatottságot szül. Emiatt csak az a túlélési stratégia nyílt számára, hogy élelmezési biztonságát a mezőgazdasági önellátásra alapozza, a családi farmok üzemszervezete és a földpolitika pedig ezt segítse elő. A célkitűzés helyességét a fejlődési folyamat sikere igazolja: az EU élelmiszer-önellátási szintje a 80-as évekre a legtöbb termékcsoportban meghaladta a 100 százalékot.

A fejlett piacgazdaságok földpolitikája elméleti gyökereinél egy további markáns jegyre kell felfigyelnünk, az állami beavatkozás szerepére. Valójában Rousseau "társadalmi szerződése" eszmeköréből nőtt ki a 19. század természetjogi felfogása, amely a földmagántulajdon létjogosultságát (még inkább a korlátlan tulajdonosi jogokat) a földközösség mint ősi köztulajdon alapján tagadta. A relatív földszűkösség éleződésével e nézet racionális magja lett az állami földpolitikának, azzal a felismeréssel, hogy a termőföld sajátos termelőeszköz-jellege (újra nem termelhető, mással nem pótolható, birtokosának az elsajátításból másokat kizáró monopolhatalmat nyújtó stb. minősége) a földtulajdon állami korlátozását követeli meg. A föld sok célú rendeltetése mellett alapvető funkcióját, az élelmiszertermelő szerepet csak úgy töltheti be, ha az állam a földtulajdon megszervezését és hasznosítását egyaránt e közcélnak rendeli alá. A közérdekűség a fejlett földpiacok valamennyi viszonyának szabályozását nemcsak történetileg, hanem az EU mai és jövőbeli gyakorlatában egyaránt meghatározza. Emiatt a földpiacon szóba sem jöhet az egyéb árupiacokra irányadó szektoregyenlőség és versenysemlegesség, vagyis a társadalom valamennyi tagjának feltétel nélküli és korlátlan mértékű földtulajdon-szerzése, továbbá a tulajdonos érdekét követő szuverén földhasznosítás. A közérdek garanciákat (szakképzettség, életképes üzemméret, a föld művelésben tartása stb.) követel arra nézve, hogy a földhasználó a szűkösen rendelkezésre álló termelőeszközt hatékonyan, a saját érdekein túlmutató közcélokkal (például környezetvédelem) egyeztetve működtesse. A termőföld társadalmi értéke és piaci ára is azt szolgálja, hogy az állami beavatkozás és az önszabályozó piaci mechanizmusok összehangolt rendszerére ésszerű földkészlet-gazdálkodás épüljön. A közérdeken belül a demokrácia pedig azzal érvényesül, hogy a földpiac valamennyi szereplőjét azonos feltételek (végső fokon közigazgatási kényszerrel) szorítják azon normák betartására, amelyek e különleges termelőeszköz birtoklását és felhasználását szigorú társadalmi ellenőrzés alá helyezték.

Közös és nemzeti földpolitika az EU-ban

Az EU-ban az erőforráspiacok közül a földpiac a legszabályozottabb. Ez azt jelenti, hogy a jogállam nem az árupiacon, hanem az erőforráspiacon alakítja ki az állami beavatkozás főszerepét. A földviszonyokat kettős szabályozó politikai hatalom közigazgatási kényszere veszi célba. Az egyik szabályozó elem nemzetek feletti, vagyis az EU közös agrár- és földpolitikája. A másik elem a hazai szabályozás, tehát a földpiac és földhasználat tagállami intervenciója. A kettősség távolról sem jelent automatikus egyirányúságot, mert a korlátozás módja és mértéke a kétféle szabályozó szinten ellenérdekeket hordoz: a hazai rendezésnek számolnia kell termelőinek sajátos érdekeivel és szükségleteivel, amelyek azonban a nemzetközi szabályozással kikényszerített, erősebb ellenérdekekbe ütköznek. (Például a kvóta-rendszer szerinti termelés-korlátozás.)

A földbirtok-politika -- akár a keynesizmus szerinti szigorú állami beavatkozáson, akár a hayekizmus szabadpiaci, liberális módszereit követő gazdaságpolitikán alapuljon -- összetett célrendszert követ. Az egyes célok ugyan bizonyos preferencia-skála szerint tagozódnak, mégis egymással gyakran inkonzisztensek, keresztezik egymást. Emiatt egyik szabályozó elem kiolt(hatj)ja a másikat, olykor a főszabály helyett a kivétel válik rendező elvvé, vagy az informális piackapcsolat dönti el a földviszony sorsát. (Például a hatósági ingatlanár vagy földbérleti díj megkerülése.) A földpiac működészavarai összefüggnek a nagyszámú közvetítettség torzító hatásaival is, amelyek abból erednek, hogy a mezőgazdasági árupiac változó követelményeket támaszt a földhasznosítással szemben. A kérdést leegyszerűsítve arról van szó, hogy a föld keresletét végső fokon az agrártermékek iránti kereslet határozza meg. Ugyanakkor a földpiaci szabályozás történetileg változó agrár- és földbirtokszerkezet-politikát szolgál, amelynek tartalma a prioritások (például az életképes családi gazdaság erősítése) mellett is az új kihívásokat követi.

Az EU összetett földpolitikai eszköztárát és annak bonyolult működését csak külön tanulmány vázolhatná fel.1A kifejtés lehetősége nélkül itt néhány általános megjegyzésre szorítkozunk.

A termőföld az EU-ban nem a versenyszférához tartozó árupiac tárgya, hanem térhez kötött, területi alkotóeleme a tagállamok nemzeti szuverenitásának. Ez az oka annak, hogy az EU közösségi joga, az acquis communautaire nem terjed ki a földforgalom, földtulajdon, földhasználat és földügyi igazgatás -- egyszóval a földjogi viszonyok -- akár csak alapelvi szintű rendezésére, hanem azt a tagállamok hatáskörében tartja (Római Szerződés 222. cikkelye).

A közös földbirtok-politika a tagállamok földviszonyaira a fentiek ellenére alakító hatást gyakorol, éspedig kétféleképpen. Közvetlen beavatkozást jelent, hogy az EU tiltja tagállamainak a Közösség más országaiban honos külföldiek nemzeti alapú diszkriminációját, vagyis a földszerzésnél és -hasznosításnál a hazaival azonos elbánást igényel bármely EU-tagállam polgárának. Ezt az irányelvet a természetes személyek letelepedési szabadsága (a belföldiekkel azonos feltételek szerinti munkavállalása és cégalapítása) indokolja, tehát fel sem merül, hogy jogi személyek földtulajdon-szerzését is elő akarná segíteni (52. és 54. cikkelyek). Másfelől a megkülönböztetés tilalmát csak irányelv érvényesíti, vagyis olyan jogforrás, amely -- az EU tanácsi és bizottsági rendelettől eltérően -- nem kényszeríthető ki, közvetlen belföldi hatálya nincs, hanem csak ajánlás.
A nemzeti jog tulajdonszerzési szabályait tehát a közösségi jog még e szűk sávban sem érinti.2

A másik alakító hatás jóval meghatározóbb, bár csak közvetve avatkozik be a tagállamok földviszonyaiba. Ez nem más, mint az EU strukturális földpolitikája. A közös agrárpolitika részeként 1958-tól napjainkig ez -- a támogatás-politika változó céljaival és intézményrendszerével -- hosszú fejlődési pályát futott be, jövőjét pedig az AGENDA 2000 reformcsomag vitaanyaga jelzi. Az elemzés lehetősége hiányában arra utalunk, hogy az 1958-as stresai konferencia óta a struktúrapolitika középpontjában az életképes méretű családi gazdaság földszükségleteinek kielégítése áll. A Sicco Mansholt nevéhez fűződő Mezőgazdaság 1980 nevű terv (1968) többek között a földkoncentrációval igyekezett az életképes agrárüzemek fejlődését segíteni.3 A földhasználati célok változásával (nem utolsósorban a regionális politika vidékfejlesztést és agrár-környezetvédelmet előtérbe helyező új intézményeinek hatására) 1988-tól díjazták az önkéntes földpihentetést. A közös agrárpolitika 1992. évi (ún. Ray MacSharry-féle) gyökeres reformja pedig -- amely a világpiaci árszintet meghaladó termelői ártámogatás helyett a termelt mennyiséghez nem igazodó, jövedelem-kiegészítő prémiumot nyújt -- kötelezővé tette a nagykultúrák vetésterületének évente változó mértékű, rotációs és nem rotációs ugaroltatását. (A földpihentetés kötelező mértéke előbb 15 százalék arányú volt, 1996-tól ez 5 százalékra csökkent.)

A termeléskorlátozó földpolitika két vonása különösen tanulságos lehet számunkra. Egyfelől az, hogy az EU szabályozása különbséget tesz a versenyszférába és a szociális háló alá tartozó agrártermelők támogatása között. Az utóbbi csoportot a kistermelők alkotják, akik a regionális átlaghozamok alapján legfeljebb 92 tonna gabona termelésére alkalmas gabona-, olajnövény- vagy fehérjenövény-termelő területre igénylik a kompenzációt. E személyek nem kötelesek a földpihentetésre, és a támogatáshoz is egyszerűsített eljárás szerint juthatnak. A többi ún. kereskedelmi termelő viszont az arra irányadó normák betartásával földjének egy részét pihentetni köteles. A másik tanulság az, hogy a termelést visszafogó (időszakos vagy végleges) földkivonással (set-aside) tér nyílt a táj- és környezetvédelemre (erdősítési programokra, nemzeti parkok, természetvédelmi területek kijelölésére), a külterjes agrártermelés ösztönzésére.

A földjogi viszonyok klasszikus értelemben vett szabályozása, így a termőföld megszerzésének, forgalomképességének, hasznosításának, öröklésének stb. rendezése tehát nem az EU, hanem a nemzeti földpolitika feladata. Az e körbe tartozó főbb jogintézmények a következők:

Általános tapasztalat, hogy a földpolitika érvényesítésében széles hatásköre van a közhasznú intézményeknek és a helyi szervezeteknek (köztestület, kamara, hatóság stb.). Így a tulajdonszerzéshez és a föld bérbeadásához szükséges hatósági engedélyezést a helyi települési önkormányzat gyakorolja. E rendszerben az érdemi döntést az adott térség gazdálkodási feltételeit és érdekeit közvetlenül ismerő állampolgárok hozzák. Emellett a földhasználók demokratikusan szabályozott eljárásban érvényesíthetik érdekeiket.

A tulajdonszerzés feltételeinél mind az engedélyezés, mind a birtokmaximum terén szigorú kötöttségekre és teljes liberalizmusra egyaránt akad példa.6 A lényeg azonban korántsem a birtokmaximum, hanem a mezőgazdasági üzem nagysága. Az EU agrártámogatása ugyanis nem szektorsemleges: meghatározott gazdasági mutatók (terület hektár-mértéke, állatszám, illetve egy hektárra jutó állatsűrűség) meghaladása esetén a földhasználót kizárja bármely közösségi juttatásból vagy egyéb kedvezményből. Ezen a döntő ponton lép elő a közös agrárpolitika általános törvénye, amely az életképes családi gazdaságot minősíti a földhasználat alapmodelljének, ezért sem a törpebirtokot, sem a nagybirtokot nem hajlandó támogatni. Ez pedig olyan kényszer-automatizmus, ami önmagában kizárja a nagyüzemi földkoncentrációt, a bérmunkára alapított nagybirtokot. Ezért ez az üzemtípus az EU olyan tagállamaiban sem jelent meg, ahol a földtulajdonszerzés korlátlan mértéke egyébként (különösen a birtoknak földbérlettel való kiegészítésével) ennek kedvezne (például az Egyesült Királyságban).

A jogi személy földtulajdona

E kérdés uniós rendezése különösen fontos számunkra, nemcsak a kialakult magyar földbirtokszerkezet miatt, hanem főként a tervezett jogalkotási diktátumra figyelemmel. Tény, hogy adott történelmi helyzetben a mezőgazdasági tőkehiány enyhítése egy országban -- kivételesen és átmenetileg -- jogcímet teremtett jogi személyek, társaságok földtulajdon-szerzésére.7Azonban erre az esetre is igaz, hogy "kivétel erősíti a szabályt". Az egyetlen francia példán kívül nem tudunk róla, hogy bármely EU-tagállam engedélyezné jogi személy termőföldtulajdon-szerzését. A nem természetes személy földtulajdonosi pozíciója ugyanis merőben tagadná a földtulajdon-földhasználat szerves alanyi egységét és a közös agrárpolitika arra épülő üzemszervezeti modelljét, a saját munkaerőre (nem bérmunkára) alapozott családi gazdaságot. Ehhez képest a tagállamok nemzeti jogában a jogi személy földtulajdoni szerzőképessége egyetlen esetre szűkül. A bank, mint a földjelzálog jogosultja, a jelzálog-kötelezett adós szerződésszegése (nem fizetése) címén élhet a biztosítékul lekötött zálogfedezet (a termőföld) terhére követelésének közvetlen kielégítésével, magyarán -- az egész farmgazdasággal együtt -- megszerezheti az adós földtulajdonát. Csakhogy ez a tulajdonszerzés nemcsak speciális feltételekhez kötött, hanem korlátozott idejű is (többnyire legfeljebb három évre szólhat). Távolról sem az a cél, hogy a földdel a bank gazdálkodjon (ezt még átmenetileg is nehéz megoldani, noha az agrárjog erre számos előírást és szigorú szankciókat hoz), hanem a bank is abban érdekelt, hogy a földtulajdont mielőbb természetes személy földhasználóra ruházza át, vagyis a föld visszakerüljön a magángazdálkodásba. Hogy az utóbbi főszabály mennyire töretlenül él, azt egy angol példa világíthatja meg.8

A fenti jogi helyzettől és az EU-tagállamok gyakorlatától különböző kérdés, hogy az EU a jogi személy földtulajdonszerzését tekintve mit javasol a hozzá csatlakozni kívánó társult (KKE) országoknak. Az EU Bizottsága által az 1995 decemberi Madridi Csúcstalálkozóra készített Mezőgazdasági Stratégiai Tanulmány erre nézve a következőket tartalmazza: a privatizáció befejezését a szektor- és mérettípusok természetes gazdasági szelekciója követi. "A kormánypolitikáknak elő kell segíteniük ezt a gazdasági folyamatot, és minden gazdálkodó, szervezeti és mérettípust egyenlő elbírálás alá kell vonniuk. E tekintetben számos olyan intézkedést be lehet vezetni, amely az összes farmtípus számára a következő, hatékony termelést elősegítő feltételeket teremtené meg:

Brüsszel tehát -- a magyar közvéleménnyel soha nem közölt fontos dokumentum tanúsága szerint -- a földviszonyok modernizációjára a jogi személy földtulajdon-szerzését és ennek a külföldi tőkebevonással való összekötését javasolja a KKE országoknak. Olyan elsajátítási-uralmi képletet, a bérmunkára épülő nagybirtok jogi dominanciáját, ami tagállamainak nemzeti földviszonyaitól "idegen test", a feudális földtulajdon meghaladásával (esetenként évszázadok óta) a történelem süllyesztőjébe került. Ne feledjük, hogy az EU-ban egyetlen társas földhasználati forma sem fogadja be a jogi személy földtulajdonát: a beszerző, feldolgozó, értékesítő, de még a termelői szövetkezések is a kooperációra lépő magángazdák egyéni földtulajdonán alapulnak. A koncentrációs folyamat lényege, hogy -- amint ezt holland kutatók megfogalmazzák -- "a család farmja a családok farmjává válik". A társasági jognak a földviszonyokba történő behatolásával még inkább ez a helyzet, hiszen még eseti példa sincs rá, hogy a gazdák társasági cégalapítása bármely formában elvonná vagy korlátozná földtulajdonukat.

Hihető-e, hogy a földhasználat eltérő üzemtípusai közt a jogi személy földtulajdonossá válása hozhatja meg a -- politikai szólamként megcsillantott -- szektoregyenlőséget és a "gördülékeny földpiacot"? Egyáltalán, ha a jogi személyként megjelenő tőkeerő mezőgazdasági nagybirtokká szervezi önmagát, a földmonopólium ilyen kiterjedt egyeduralma mellett beszélhetünk-e még földpiacról, a nagybirtokon kívül rekedt kisegzisztenciák földszükségleteinek reális áron történő kielégítéséről? (A magyar parasztság többmilliós tömegének kisemmizettségét, nyomorát, soha ki nem elégített földéhségét évszázadokon át nem a nagybirtok rendíthetetlen földtulajdonosi monopóliuma okozta-e?)

Az ellenvetéseket szükségtelen sorolni és rendszerezni. Enélkül is nyilvánvaló: a brüsszeli szócsövön át a globalizmus szirénhangjai szóltak Kelet-Európához. Az OECD multi- és transznacionális mamutcégeinek beruházás-védelmi előszerződés-tervezet címén közzétett diktátumát ismerve -- amely legalább két évtizedre gyarmati függést kíván kényszeríteni a tőkeerővel megszállt országok gazdaságára -- nem lehet kétséges, hogy a "tőkés társaságok világuralma" (Korten) az EU politikai mechanizmusát is felhasználja Közép-Kelet-Európa kisajátítására. A Pareto-optimum szerinti viszonylag leghatékonyabb (a befektetés megtérülését és a legmagasabb profithozamot szavatoló) módszere ennek pedig a külföldi társaság közvetlen földtulajdonszerzése lehet. Ez számos kerülőutat megtakarít (nincs szükség a helyi komprádor burzsoázia költséges korrumpálására, vegyes vállalatok beiktatására stb.), és "rövidre zárja" a profittermelést. A termelési tényezőket, illetve a föld-munkaerő-tőke erőforrásokat minimális üzleti kockázattal egyesítheti, mert a tőke új térségében nemcsak a minőségi munkaerő ára töredéke az OECD átlagának, hanem az EU földpiaci áraihoz képest a földtulajdont csaknem ingyen, jelképes áron lehet megszerezni. Az így elsajátított földtőkét és ezzel a "multik" monopoluralmát pedig a magántulajdon szentsége, a dologi jog alkotmányos garanciái mindenkivel szemben védik, hiszen a tőkebefektetés jogállamban történik.

Mindez azzal járna, hogy a hazai lakosság -- sem a mezőgazdasági versenyszférában, sem az önellátás részfoglalkozású földműveléssel való kiegészítéseként -- többé nem jutna termőföldhöz, amely végleg a karvalytőke prédája lenne. A tőkeerejét nagyüzemmé koncentráló jogi személy földlekötése és gazdasági-politikai hatalma ugyanis a földszűkösséget végletesen kiélezné, saját földszükségleteinek kielégítésén túl a földforgalmat befagyasztaná. Avagy talán a brüsszeli felvetésben a kelet-európai földviszonyok számára éppen ezek a következmények jelentik a szociális piacgazdaság rajnai modelljét?

A nemzeti földpolitika a fenti diktátumra (amely szerényen "javaslatnak" tünteti fel magát) csak egyféle választ adhat: a jogi személy földtulajdonának kategorikus kizárását. A volt KGST-országok tanultak történelmükből, mikor 1989 után valamennyien (a balti államok is) -- Magyarországot kivéve -- a reprivatizációval európai mintájú, polgári földreformba kezdtek. Földtulajdont csak természetes személynek biztosítanak, míg a külföldiek tulajdonszerzését elutasítják. A nagybirtok kialakulásának azzal vetnek gátat, hogy tiltják a jogi személyek földtulajdon-szerzését.10

Mi a helyzet nálunk? Nemcsak az EU-val társult országok, hanem a volt szovjet tömb államainak teljes körű számbavétele arra a megdöbbentő felismerésre vezet, hogy a földviszonyokban kizárólag a Magyar Köztársaság tekinti magát a brüsszeli "modernizációs kezdeményezés" címzettjének: a kormány elszánt lépéseket tett a gazdálkodó jogi személyek földtulajdonának bevezetésére.
 

Nagybirtokkal Európába?

Az EU közösségi és nemzeti földpolitikájának viszonyát azért kellett tisztázni, mert ez a magyar uniós csatlakozási törekvések részére több fontos tájékozódási pontot ad. Az egyik markáns alaptény a nemzeti földbirtok-politika súlya és szerepe. Az EU itt nem vonja el a tagállamok hatáskörét, ellenkezőleg, annak önállóságát szavatolja. Ezért uniós tagságunk esetén a Közösség a hatályos magyar föld- és agrárjogot kötelező érvényűnek tekinti, amely a nemzetközi viszonylatban is irányadó. A nemzeti földjognak tehát stratégiai érdekérvényesítő szerepe van.

Gyakorlatilag a magyar földviszonyok jövője -- a jogintézményekkel lefedhető valamennyi vonatkozásban -- attól függ, hogy "itt és most" milyen intézményeket, milyen rendeltetéssel alakítunk ki, mert szükségképp csak azokat "vihetjük magunkkal az EU-ba". Így például ha a magyar földtörvény akár a belföldi társaságoknak és a szövetkezeteknek, akár a külföldi természetes vagy jogi személyeknek (kifejezetten vagy közvetve) földtulajdon-szerzési jogcímet ad, úgy azt EU-tagként többé az EU illetőségű jogalanyoktól sem tagadhatnánk meg, mivel ez a közösségi jogba, a diszkrimináció tilalmába ütközne.

Más oldalról viszont a nemzeti földjog önvédelmi eszköztárát is az EU csatlakozásunkig kell intézményesíteni ahhoz, hogy a magyar érdekek a földkészlet-gazdálkodásban ne sérüljenek belépésünk után. A tisztánlátáshoz csak egyetlen példa. Ha a magyar jog az ésszerű üzemméretnek megfelelő birtokmaximumon túl azt is előírná, hogy termőföldet csak az a természetes személy szerezhet tulajdonul, aki az FM által igazolt agrár-szakképzettséggel bír, legalább öt éve a föld fekvése szerinti település állandó lakosa, az üzemet saját maga vezeti, a földet saját (és családja) munkaerejével műveli, vállalja legalább öt évre, hogy nem hagy fel a műveléssel stb., úgy a külföldi spekulációs tőke eleve kénytelen lenne lemondani a magyar földről anélkül, hogy hazai jogunk az EU jogába ütközne. Annak a külföldinek viszont, aki a fenti előírásoknak eleget tesz, nem indokolt a tulajdonszerzési jogcímét kizárni.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a mai földjogi rendezésnek mennyire összetett és távlatos kihatásai várhatók a jövőre nézve, emiatt pedig súlyos felelősség terheli a jogalkotót bármely ésszerűtlen vagy az érdekeinket feladó lépésért. Épp ezzel függ össze a közösségi földpolitika másik alaptanulsága. A jogi személy földtulajdonszerzését célzó diktátum, illetve az arra történt eltérő reagálás (a többi közép-kelet-európai ország és Magyarország részéről) világossá teszi, hogy bármely ország EU-integrálódása csak akkor szolgálhatja társadalmi fejlődését (ezen belül földviszonyainak modernizációját), ha az uniós csatlakozással nem kényszerül nemzeti érdekeinek feladására.

Lássuk most már -- a nemzeti érdekkötöttség mércéjével --, milyen úton jár a magyar földpolitika?

Több kutatási jelentésben és folyamatelemzésben rámutattam, hogy az 1989-től napjainkig eltelt idő földviszonyaink sorsában a demokratikus földreform "elsikkasztásának" korszakaként értékelhető.11Az agrártermelők (mint természetes személyek) földtulajdonának megteremtése helyett a kormányok csak egy szűk hatalmi elit elsajátítási magánautonómiáját szolgáló földprivatizációt hajtottak végre. A földbirtokszerkezetben nem kezdődött el a tulajdon és a termelőszervezet évezredes elkülönülésének felszámolása, mert -- új hatalmi csoportosulásban -- fennmaradtak a jogi személy nagyüzemek, amelyeknek bérelt földjét bérmunkások művelik. Nem nyílt élettér az életképes kisüzemek előtt, és az agrárstruktúrából továbbra is hiányoznak a középüzemek. A földek 45 százalékát (növekvő arányban) profitorientált káefték, másrészt a szövetkezetek (mint "álcázott tőketársaságok") hasznosítják. Mivel az agrárválság miatt az utóbbiak eleve feladták a szövetkezés alapelveit, és egyébként sem a polgári értékmintára (önszerveződő gazdák személy- és vagyonegyesítésére, a tagok földmagántulajdonára) épülnek, ezzel a földhasználatban a nagybirtok modelljéhez közelítő üzemforma vált uralkodóvá. Ez -- a versenyképesség növelése és a profit-maximalizálás címén -- lemond a mezőgazdaság olyan alapfeladatainak teljesítéséről, amelyek az EU-ban a közös agrárpolitika prioritásai. (A helyi lakosság foglalkoztatása, vidékfejlesztés, környezetvédelem stb.)

A földalap 55 százaléka ugyan természetes személyek használatában áll, azonban működő tulajdonnal csak egy szűkebb vállalkozói réteg, az 51 ezer főfoglalkozású gazda rendelkezik. Az 1,8 millió földtulajdonos 80 százaléka legfeljebb egy hektárt birtokol, tehát a privatizációval sem jutott több földhöz, mint amit korábban a háztáji és az illetményföld-használat mini parcellája nyújtott. Ha ehhez hozzátesszük a birtoktagoltságot (az egyéni gazdaságok földterülete közel 2,5 millió tagban fekszik), látható, hogy a nem nagyüzemi birtokszerkezetet a törpebirtokok nyomasztó túlsúlya uralja.

Milyen "nemzeti" földpolitikát érvényesít a jogalkotás az EU-csatlakozás előkészítésére? Az egyik döntő lépés a földvédelem "EU-konform korszerűsítése". A törvénytervezet bármely (akár külföldi) szervezet területigénnyel járó beruházása számára -- tulajdonszerzési és térmértéki korlátozás nélkül -- megengedi termőföldnek a termelésből más célú, végleges kivonását, ha ezt a hatóság engedélyezi és a beruházó a földvédelmi járulékot megfizeti. Tudni kell, hogy az utóbbi többnyire még a földpiaci árat sem éri el, holott -- a nemzetközi gyakorlat szerint -- csak a piaci árszint többszörösének földvédelmi járulékként való kikötése szoríthatja a beruházót az ésszerű földtakarékosságra. E jogalkotási diktátum olyannyira abszurd, hogy aligha minősíthető. A ma is erélytelen földvédelem kiiktatásával a földkészlet-gazdálkodásról teljesen lemondana, a termőföldet a karvalytőke szabad prédájává tenné. Egyedül a beruházó szándékától és pénztárcájától függne, mit, milyen mértékben kíván megvenni.

A "kinek az érdekében?" kérdése hasonlóan nem szorul találgatásra annál a tervezett törvénymódosításnál, amely korlátlan földtulajdonszerző képességgel kívánja felruházni a jogi személyek közül a gazdasági társaságot és a szövetkezetet. Az ezt alátámasztó érvek (így a jogi személyek közti mai diszkrimináció megszüntetésének alkotmányos igénye, e lépéssel a stagnáló földpiac beindítása stb.) -- széles szakmai elemzés szerint -- nem lépik túl a leszerelő ideológiát.12 A nagyüzemi lobby rejtett érdeke a jogi indokoknál jóval prózaibb: a valós indíték a nagybirtokot megalapozó magán-földtőke eredeti felhalmozásának a jogi szentesítése. A nagyüzemek a kárpótoltak és a szövetkezeti részarány-tulajdonosok befagyasztott, immobil földjét bérlik. E földeknél a nevesítés és a földkiadás -- több mint hét éve fenntartott -- "zsákutcájával", a földvisszatartással és a tulajdonosi rendelkezés kizárásával a nagyüzemi haszonbérlők elérték a birtokukba került földvagyon mesterséges leértékelését, forgalomképtelenségét. Már csak politikai-hatalmi aktus -- a jogi személy legitim tulajdonszerzési képessége -- kell ahhoz, hogy a földalapot földár fizetése nélkül, jelképes ellenszolgáltatásért (esetleg a költségvetés terhére, amint az a kívülállók szövetkezeti üzletrészeinek megkaparintásával történik) a tulajdonukba vegyék.

A nagyüzemi földtulajdon mellett szóló "egzakt közgazdasági érvek" közt feltétlenül szólni kell arról a közfelfogásról, hogy csak versenyképes mezőgazdasággal léphetünk be az EU-ba, ennek viszont (főleg a gabonatermesztés és más stratégiai ágazatok nagyüzemi földhasznosítást kívánó optimalizációs igénye miatt) kulcskérdése a nagyüzemek innovációja és tulajdonosi pozíciójuk erősítése. Mi itt a valóság? Az esetleg elfogultsággal vádolható kutatói álláspont helyett hadd idézzük a Külügyminisztérium Integrációs Államtitkárságának véleményét: "A magyar agrárstruktúrát hátrányosan érinti, hogy minden kompenzációs kifizetésre üzemi szintű maximum bevezetését tervezik." (Tudniillik az EU-ban.) "Cél az, hogy a kevésbé versenyképes kisüzemek jussanak támogatáshoz. Amennyiben sikerül elérnünk a kompenzációs jogosultságot, gazdaságaink nagy része mérete miatt nem juthatna területével vagy állatlétszámával arányos kifizetéshez."13

A tény világos. A kérdés csak az, miért nem tudhat erről a magyar közvélemény? Talán az uniós csatlakozás-ellenesség politikailag nem kívánatos felerősödésének a veszélyei és ezeknek a valóság elrejtésével történő elhárítása fontosabbak-e, mint a nemzeti érdekű földpolitika megalapozása? Az előbbi cél szentesítheti-e eszközét, a társadalom kiskorúsítását? Úgy tűnik, a valós összefüggések letagadása nagyon is érthető.

Mi következik annak hivatalos (szakpolitikusi) beismeréséből, hogy "nem vihetünk nagybirtokot Európába"? (Tudniillik, nincs, aki eltartsa.) Elsősorban az, hogy ha -- az agrárium, sőt a mezőgazdasági népesség sorsán is túlmutató -- polgári modernizáció nem is követelné égető szükségszerűséggel a földhasználó személyes munkavégzésén alapuló földmagántulajdon megteremtését, a családi gazdaság életképes üzemméretű rendszerének kifejlesztését, úgy (ettől az értékmintától akár eltekintve is) a paradigmaváltás objektív fejlődési követelmény, mert a nagybirtok útjában áll az uniós csatlakozásnak. Vagy Európa, vagy Dél-Amerika. (Az extenzív, a bérmunkát kiszipolyozó nagybirtok és a lumpen szinten vegetáló, életképtelen törpebirtok kettőssége.)

De az alaptétel azt is azonnal elárulja, hogy épp az a politikai erő ragaszkodik körömszakadtáig a nagybirtokhoz (most a "jogi bebetonozására" készülve), amely harsány demagógiával hirdeti, hogy egyedül ő illetékes utat mutatni a tévelygő népnek "Kánaán felé". Lehet-e hitele az egymást kizáró feltételekhez történt politikai elkötelezettségnek? A konfliktus végül is a nagyüzemi hatalmi elit önzését leplezi le. Valójában szó sincs róla, hogy a jól informált uralkodó réteg ne tudná (a társadalom más csoportjainál jóval előbb és megbízhatóbban), melyek az EU-csatlakozás követelményei és kizáró okai. Csakhogy elsajátítási pozíciójának sajátos nehézségek (rejtett kerülőutakkal: lásd részleges kárpótlás, szövetkezeti átalakulás stb.) árán, csupán több lépcsőben megvalósítható kiépítése miatt nem tehet mást, mint hogy -- átmenetileg, kényszercselekvésként -- egyszerre "két vasat tart a tűzben": az EU-integráció modernitási ígéretét és a nagyüzem (döntően a szövetkezeti forma) igényeit.

A szociológiai alapkutatások már 1994-től rámutattak, hogy tulajdoni tartalmukat tekintve az államszocialista nagyüzemek utódszervei (a társaságok és a szövetkezetek) ténylegesen sem a köz-, sem a magántulajdon képletébe nem illeszthetők, mert átmeneti, vegyes alakzatok. Mindaddig, míg a korábbi közvagyont annak kisajátítói nem tudják az egyéni magántulajdon vagy a társasági jog legális vagyonegyesítő formái alá vonni, addig a "szövetkezeti cégérre" szükségük van, mert az teremt jogcímet költségvetési támogatásuknál a pozitív diszkriminációra, kellő politikai erejük esetén pedig (a jogi személyiség leplébe burkolt) földtulajdonszerzésre.

Az alapvető gond az időtényező. Amíg ugyanis a gazdasági-hatalmi harc (a maga bizonytalansági elemeivel) végbemegy, a nemzeti földpolitika legfeljebb jelszavakban élhet, és kétséges, hogy a földviszonyok európai mintájú, polgári értékrendje belátható történelmi távon egyáltalán kialakulhat-e.

Nemzeti földpolitikát!

Földviszonyaink mai rideg valósága nem azt jelenti, hogy a kialakult helyzeten az állami beavatkozás (radikálisan és/vagy fokozatos terápiával) többé nem változtathat. Szűkebb szakmai körökben a kitörési pontok is megfogalmazódtak. Csak néhány címszó közülük: a ma bérbe adott földekből 500-700 ezer hektár felvásárlásával állami intervenciós földalap létesítése a magángazdálkodás földellátása, az általános birtokrendezés és a szociális földprogramok részére; a 300-400 ezer hektárra terjedő jogellenes külföldi földhasználat földhivatali hatósági felszámolása; a jogi személy gazdálkodók földtulajdonszerzését szükségtelenné tevő, mezőgazdasági vállalkozói haszonbérlet bevezetése, az egyéb bérleti intézménytípusok érdekkiegyenlítő szabályozása; a magángazdálkodás életképes üzemeinek hosszú távra szavatolt, megkülönböztetett állami támogatása; a földpiac intézményrendszerének az agrárüzem feltételrendszerét középpontba állító kialakítása stb. Az is tény azonban, hogy -- nyilván a modernizációs úttévesztés, illetve a polgári értékminta ellen ható politikai erők miatt -- ma Magyarországon nincs földpolitikai koncepció, mint ahogy nem alakult ki hosszú távú agrárpolitikai stratégia sem. A földkérdés tehát politikai kérdés abban az értelemben is, hogy kellő súlyú politikai ellenerők társadalmi összefogása nélkül illúzió marad a polgári földviszonyok hazai létrejötte.

Jegyzetek
1. L. Tanka Endre: A földbirtok-politika alapkérdései az átalakuló magyar mezőgazdaságban. AKII, Bp., 1993. 17--48. o. és Pálovics Béláné: Földbirtok-politika az EU-ban. Info-Társadalomtudomány, 11. sz. 7--13. o.
2. Az EU eddigi jogalkotásában a külföldiek földtulajdonszerzését könnyítő két dekrétum született 1963-ban. Az egyik lehetővé kívánja tenni bármely tagállamban a társországbeli állampolgár földvásárlását, ha ott korábban már legalább két éven át magángazdaságban bérmunkát végzett. (63/261. sz.) A másik szerint engedélyezni kell a földvásárlást annak a külföldinek, aki elhagyott, legalább két éve nem művelt gazdaságot kíván megvenni. (63/282. sz.) Látni kell, hogy mindkét előírás agrárpolitikai tartalma évtizedek óta elavult. A háború után ugyanis sokáig a mezőgazdasági munkaerőhiány gátolta a termelést, másrészt az önellátási cél a teljes körű földhasznosítás ösztönzését diktálta. A 80-as évtized túltermelési válságával viszont e tendenciák ellenkező előjelűre fordultak: a fölös munkaerő megcsapolása vált szükségessé, a földek művelésből való kivonását pedig (mint önkéntes vagy kötelező ugaroltatást) külön támogatási rendszer szorgalmazta. A bérmunkás-szükséglet és az elhagyott föld művelésbe vonása tehát nem lehetett többé ok a külföldi földtulajdon-szerzés támogatására.
3. 1970--80 között, a tízéves terv során a Hatokban az átlagos birtoknagyság 1 hektárral (13,7 hektárra) nőtt, de a Kilencekben is csak 17 hektár volt. A farmok közel 80%-a azonban még mindig 20 hektár alatt maradt.
4. Például Franciaországban évente 700 hektárt tagosítanak. A 23 millió hektár termőföldalapból már 13 millió hektárt rendeztek.
5. Például mivel Ausztria kb. 66 százaléka hegyvidék, a földforgalom hatósági engedélyezésének és a földvédelemnek több kötöttsége, szigorúbb mércéje érvényesül, mint például a termőfölddel viszonylag jobban ellátott Egyesült Királyságban és Dániában.
6. Így az Egyesült Királyság és Hollandia sem a földvásárlók körét, sem a megszerezhető tulajdon mértékét nem korlátozza. Ezzel szemben Dániában a maximális üzemméret 1989-ig 125 hektár volt, azóta viszont megengedett 5 gazdaság együttes vezetése. 30 hektár feletti farmot ma is csak helyben lakó személy szerezhet, aki a földet maga műveli és az előírt mezőgazdasági szakképzettséggel rendelkezik.
7. Az 1962. évi francia agrárorientációs törvény szorgalmazta, hogy pénztőkések földet vegyenek és azt bérlettel hasznosítsák. Növekvő földárak mellett a spekulációs tőke élt e lehetőséggel: 1984-ig 7000 társaság 450 ezer hektár földet adott bérbe. A földárak csökkenése viszont a profitszerzést visszavetette, a befektetők -- közhasznú társaságok útján -- szabadulni igyekeznek a földtulajdontól, a földekre városokban, sőt külföldön is vevőket keresnek.
8. Ismert, hogy az Egyesült Királyság az EU-15 közül a legliberálisabb nemzeti agrár- és földpolitikát követi. (Jellemző, hogy még külön hitel- és kamattámogatást sem nyújt a farmereknek, akik csak bármely más szektorral azonos kamatláb mellett kaphatnak kölcsönt a kereskedelmi bankoktól.) Ugyanakkor a brit jogszabályok kizárják a bankok, biztosító társaságok földtulajdonszerzését, és meggátolják, hogy a telepítési, városfejlesztési célokat szolgáló időszakos jogszerzést a bank tartós vállalati földtulajdonná változtathassa.
9. L. 7.5. Struktúrapolitika, 31. o.
10. A számos országból felhozható példák közül a jogi személy földtulajdonának tagadására különösen jellemző Csehország jogalkotása. Eszerint még az állami gazdaságokból (tehát az állami földtulajdonból) átalakult szövetkezetek vagy társaságok is csak úgy juthatnak földhöz, ha azt az állam a szövetkezetet (társaságot) alkotó természetes személyeknek eladja. (Lásd Novák Tamás: A földtulajdon kérdése néhány közép-európai országban. Info-Társadalomtudomány, 41. sz. 24. o.)
11. Tanka Endre: Századvégünk elsikkasztott magyar földreformja. A falu, 1997., Nyár, 38--45. o. U. ő: Törvénykezés a földről. A falu, 1997., ősz, 17--25. o. U. ő: A magyar földtulajdoni és földhasználati viszonyok alakulása. Info-Társadalomtudomány, 41. sz. 15--21. o.
12. Bizonyítható, hogy a káefték és szövetkezetek alacsony tiszta jövedelme nem tenné lehetővé, hogy reális piaci áron megvegyék az általuk bérelt földet. Becslések szerint egy átlagos termelési kapacitású mai szövetkezet csak 30 év során gazdálkodhatná ki egy hektár föld piaci árát. Ennek megfizetése viszont tartósan visszavetné a versenyképességét, mert elvonná tőle a halasztást nem tűrő technikai-innovációs fejlesztés forrásait. Magyarán: Nincs miből földet vennie.
13. Az AGENDA 2000 dokumentumcsomaggal kapcsolatos magyar értékelés. (Külügyminisztérium Integrációs Államtitkársága, 29. o.)