Bogdán Éva: Százhalombattán épített egy katolikus templomot, s ugyanarra a - mondjuk így - térre Finta József meg tervezett egy református templomot, amely egyelőre csak terv maradt. Számomra az ugyanazon a téren majdan egymással szemben álló két templom valahogy szimbólummá emelkedett. Két legnevesebb kortárs építészünk, az egyik katolikus, a másik református neveltetésű, egyaránt templomot tervez egy templomtalan településre, amely körül talán a kelták sírhantjai domborulnak, de amelyet a legtöbben mégiscsak az éjszakában messzevilágító kőolajfinomító tornyairól ismerünk, meg a sztereotíp jelzőről: Százhalombatta szocialista város. Mi a szerepe az építésznek ebben a történetben? Történetről kérdezem, mert úgy gondolom, hogy a templomok építésének is megvan a maga története, amely nem a kiásott gödörrel veszi kezdetét, és nem is a felszenteléssel ér véget.

Siófok, evangélikus templom

Makovecz Imre: Százhalombatta város történetéről annyit tudni kell, hogy ezen a területen olyan kor emberei is éltek, akik nemcsak a halottaikat temették halmokba, hanem a lakóházaik is dombház jellegűek voltak. Ez az építkezési forma Írországtól a Gobi-sivatagig, illetve Kínáig terjedő sávban helyezkedett el. Ez a sáv  két kultúra: a szkíta és a kelta területére esik. A két vonulat nagyjából megegyezik a Hadak  Útjával. A szkíta birodalmat Égi Birodalomnak hívták. A kelták és a szkíták dombépítményei között az egyik különbség  az, hogy a valamikori nemzetségfő-paloták Írországban kvarczúzalékkal voltak beborítva, és amikor felkelt a nap, akkor ezek a dombok  ragyogtak. Százhalombattán is találtak dombokat. A település neve is ezt őrzi: a Batta - személynév, a száz halom - magáért beszél. 

 A templom, amelyet a szocialista város kicsit keletnémetes, nagyvonalú felvonulási területére építettünk fel,  tulajdonképpen szintén dombokból áll. Maga a templom is egy félgömbkupola, amelyet oldalt kb. három és fél méter magasságig falak tartanak, és a falakat oldalt föld borítja. Tehát úgy néz ki, mintha a föld alól bújt volna ki egy kupola. Ehhez csatlakozik két épületrész. Az egyik a paplak és a hozzátartozó kiszolgáló helyiségek. Ez kimondottan dombház, amely karéjszerűen vesz körül egy belső udvart, ami úgy működik, mint egy napcsapda, tehát a domb belseje tele van napfénnyel. És ehhez kapcsolódik egy másik domb, amely alatt a gyülekezeti terem van; bimbószerű oszlopfejek sora veszi körül ezt a termet, amely felett ugyancsak félgömbkupola van. Ebbe a belső, dombocskák által körülzárt területbe egy kapun lehet bemenni, és ezen a belső udvaron keresztül, oldalt is be lehet jutni a templomba, nemcsak a főbejáraton keresztül. A főbejárat felől, a félgömbkupola előtt van a torony, amelyen a kereszténység jele, a kereszt látható, egy kicsi, bimbózó toronysisak tetején. A tornyon, a homlok magasságában egy kámzsaszerű nyílás látható, amely előtt egy arany napkorong van, amelyet tulipánhoz vagy bikaszarvhoz hasonló szerkezet vesz körül alulról. A napnak két nagyméretű, vörösrézből készített naturális szárnya van. Ez alatt megyünk be a templomba, ez a főbejárat, és emögül hallatszik a harangnak a hangja. A templom maga tehát egy félgömbkupola, amelynek a tetején mint egy opeionon bejön a Nap fénye. Ennek következtében tehát ahogy a Nap jár az égen, ennek a korongja a félgömbkupolán körbe mozog. Mint egy napóra. Magát a kupolát nemcsak a falak tartják, hanem a falaktól néhány méterre oszlopsor áll, amelyek megkövesedett ágas fák. Ezek a kupolát különböző kisebb ágakkal támasztják alá, amelyek fából vannak. A betonágak végén elrejtve mindenütt van egy-egy villanykörte, amelyek ha felkapcsoljuk a villanyt, fölfelé világítanak, és megvilágítják azokat a kis, kézszerűen szétnyíló fatartókat, amelyek a betonágakból mennek föl a kupoláig. Megfásodott fény formájában tartják fönn a kupolát. És ennek következtében a kupola mintegy lebeg e fölött az alsó, nehéz építmény fölött. Van egy kis kórus a templomban, ahol orgona szól. 

 Az épület nincs még befejezve, mert elfogyott a pénz. Az alapítvány, amelyet azért hoztunk létre, hogy függetlenítsük a templomot mind az egyházi hierarchiától, mind a politikától, és hogy az emberek jóakaratú kezdeményezésének jogi feltételei biztosítva maradjanak az egész építkezés alatt - tehát önálló szabad döntés alapján épülhessen a templom, hogy stratégiailag érettebb mozgásokat tudjon az alapítvány végrehajtani -, ez jól sikerült. Azonban a pénz elfogyott, és a maradék pénzből most készül a templom belső berendezése, a szentségtartó, az oltár, a szószék, és annyi, amennyi a pénzből futja. Sajnos egyelőre műanyag karosszékeket használnak az emberek a templomban, amelyeket a székesfehérvári püspöktől kapott az alapítvány ajándékba. Noha anyagát, tehát szubsztanciáját tekintve idegen az isten házától a műanyag, mert nincsenek benne elemi lények, egy ismeretlen kreatúra egy olyan térben, amelyben egy misztérium zajlik le, és amely tér igazi eseménye az átváltozás, a Melkizedek szerinti átváltozás. Ahol a kenyérből Krisztus teste és a borból Krisztus vére lesz, ott a műanyagnak nincs helye. Átmenetileg azonban ott van, és nagy tisztelettel és köszönettel fogadta az alapítvány a püspök úrnak ezt a jelentős ajándékát. Addig  marad ott, ameddig padokat nem tudunk elhelyezni, és akkor feljánljuk, hogy a püspök úr esetleg másnak ajándékozza.

Gazdagréti templom

A templom avatására nagyon sok ember jött el, és nagyon nagy esemény volt, különösképpen abból a szempontból, hogy egy ún. szocialista városban azért nem mindenki ellenzi az egyetemes kereszténységet. Az emberek nagyon várták, annak ellenére, hogy korábban közvéleménykutató cégek kimutatták az önkormányzat számára, hogy a lakosságnak csupán 30 százaléka szeretne katolikus templomot, ezért egy rövid átmeneti időre kétségessé vált, hogy a város támogatja-e a templom építését. Az emberek azonban örömmel fogadták, és remélem, hogy a katolikus egyház felméri annak a jelentőségét, hogy egy szellemi kifosztásban élő lakosság végre kap egy olyan házat, amelyben az Isten nevében összegyűlhet; és olyan papot küld, és olyan helyzetbe hozza a plébániát, ami nem is a templom jelentőségét, hanem a lakosság igényét veszi figyelembe, mert ez egyelőre még nincs biztosítva. Az a plébános, akit ide kineveztek, közölte, hogy ő nem költözik be ebbe a dombházba, mert ez nem embernek való lakhely. Úgyhogy várom, hogyan fognak megváltozni és egy józanabb irányba mozdulni az események.

Próbálunk tehát kereszténységet csinálni egy olyan országban, amely bizony missziós terület. A helyzet az, hogy 3300 település van körülbelül az országban, és ismereteim szerint kb. 1800 katolikus pap, akiknek az átlagéletkora 65 és 70 között van. Ezt fel kell tudni mérni, és azt kell tudni mondani, hogy egy gyülekezetnek egy világi vezetőt kell választani, hogy az gondozza az egyházközséget. Ne az legyen, hogy minden csütörtökön négy órakor szentmise van, mert az a szerencsétlen öreg pap nyolc-kilenc helyre utazik a Trabantjával, hogy eleget tegyen az öregek ápolásának, a haldoklóknak, az újszülötteknek, a házasulandóknak, a gyerekeknek, a hittantanításnak stb. Ebbe bele kellene tudni vonni világi személyeket, akikből azért van jó néhány, akikről el lehet mondani, hogy nem ismeretlen előttük az a fogalom, hogy életszentség. Egyelőre az egyház ezt nem méri fel, hanem hierarchiában gondolkodik, és nem hajlandó észrevenni, hogy egy missziós területen van. Már régesrégen le kellett volna vonni ennek a konzekvenciáit, és meg kellett volna változtatni azt a szemléletet, amely megüli a katolicizmust Magyarországon. Az egyetemesség nem csupán eszmeiséget jelent. Azt is jelenti, hogy látom, hogy mi van előttem. Az egyetemes szemlélet többek között arra való, hogy azt is észre kell vennem, ami az érdekszférámon kívül esik. Hát ez ennek a templomnak a rövid leírása és a helyzete. Én nagyon örvendek, hogy ez a templom megvan, és szurkolok  Finta Józsefnek, hogy a református templom is meglegyen. Azt hiszem, hogy e szép templom megépítésének az a feltétele, hogy a reformátusok is radikálisan álljanak neki pénzt gyűjteni. Mert tudomásom szerint ott ez az igazi probléma. A mi esetünkben az volt a szerencsés, hogy egy nagyszerű idős ember, dr. Nagypataki Gyula  volt az alapítvány elnöke, aki  végig keményen lobbizott, járt a pénz után - jó, hogy én is segítettem neki, amennyire tudtam -, de volt egy szellemi irányítója az egésznek. És a reformátusoknál is erre volna szükség. 

Paks, Szentlélek templom hátsó, északi oldala

Az említett közvéleménykutatás a reformátusokra is kiterjedt? Hiszen azok még kevesebben vannak...

Hát persze hogy kevesebben. De nem csodálatos, hogy akik kirekesztésről, rasszizmusról beszélnek, azok ki tudják mondani azt, hogy ha a lakosságnak csak 30 százaléka akarja, az tulajdonképpen nem aktuális? Most ezt hogy tetszenek érteni? 

Térjünk vissza az építéshez. A megkövesedett fákhoz. A templomot az ember valami állandó dolognak képzeli. A fa is hasonlóképpen tartós, mint a kő.

Nem. De a faszerkezetek igen. A fa anyaga talán nem annyira tartós, mint a kő, hiszen a kő évezredeken keresztül megmarad. A fa előbb-utóbb elkorhad, az biztos, de én úgy gondolom, hogy egy ilyen különös, apokaliptikus korban sokkal fontosabb az, hogy az az anyag, amely az embereket fölülről lefedi, az egy eleven anyag legyen, szemben a holt anyaggal. Egy kupola fölülről ereszkedik le, az eget formázza, s én fontosnak érzem, hogy  eleven szellemiséget hordozzon magában. A fa nagyon sokáig él. Nem tudom, hogy életnek lehet-e nevezni azt a különös jelenséget, hogy amikor tavasszal virágzik a szőlő, akkor bent a pincében a bor a lezárt hordóban megforr. Nem tudom, hogy miért, de így van ez. És amikor tavasszal rügyeznek a fák, 10-15 éves faszerkezetek, amelyeket én építettem, erősebben illatoznak, tehát erősebb illat van a házban, mint egyébként. Hogy mennyi ideig marad meg a fa? Az én eleimnek az egyik boronaházát amikor a sógorom elbontotta, a mestergerendáján az 1670-es évszám állt. Ha elmegy Dél-Németországba, és megnézi azokat a fachwerkes házakat, hát 1600-as, 1500-as, sőt még korábbi feliratokat is lát. Ennél hosszabb időre én nem tervezek. 

Visszakanyarodnék a templomban tárgyiasuló történethez. Milyen dramaturgiát kell beleképzelnie az építésznek a falak közé, egyáltalán jelent-e különbséget, hogy melyik egyház, vagy melyik közösség számára tervez templomot?

A liturgiát úgy fogom fel, hogy az maga egy dráma, amelynek dramaturgiai szabályai vannak. Csúcseseménye az átváltozás. De különböző szempontok lehetnek, például maga az áldozás lehet a csúcsesemény, ha a közösség felől nézem a dolgot. Krisztus misztikus testévé akkor válik valójában a közösség, amikor a szentáldozás bekövetkezik. Ugyanez vonatkozik a reformátusokra is. Az úrasztalának középen kell lennie; annyi a különbség a kettő között, hogy a református istentiszteleti rendben a közös imádságnak, a közös bűnbánatnak és a prédikációnak sokkal nagyobb a jelentősége,  a református istentiszteleti rendnek sokkal nagyobb a tanítórendi funkciója, mint a katolikusnak. A katolikusnál nagyobb súly helyeződik az oltárra, sokkal sűrűbben zajlanak az események az oltárnál, vagy az úrasztalán, mindegy hogy hogyan nevezzük. Mert konfirmáció ritkábban van. Vagy a két szín alatt, tehát a borral és a kenyérrel való találkozás a református egyházban ritkábban zajlik le, mint a katolikusoknál, ahol minden szentmisén áldoznak. 

Ezeket a történéseket az építésznek nyomon kell követnie?

Abszolút meg kell tanulnia. Olyan mélységig ismernie kell, amilyen mélységig csak képes. 

A százhalombattai háznál mi van? Megkövesedett fák vesznek körül egy kör alakú teret. Azt is mondhatnám, hogy egy tisztáson vagyunk, azt is mondhatnám, hogy egy szent ligetben. Amely azonban megkövesedett. Csak azért kövesedett meg, mert a földből emelkedik ki. És van egy átmenet közte és a kupola között: a fából készített kisebb ágak folytán. Tehát a földből feltörekvő, növekvő dolgok találkoznak a föntről leereszkedő dolgokkal, és a kettő között mi van? Az átváltozás "demarkációs" vonala. Talán a legfontosabb, hogy a föld és az ég találkozzon. Ez nemcsak katolikus gondolat. De kétségkívül keresztény gondolat. Azonban ez a gondolat évezredekre visszamenőleg, a kereszténységet megelőzően is létezett. Alapvető, fontos probléma. Visszamehetünk akár Hermész Triszmegisztoszhoz is, aki azt mondta, hogy ami fent van, az van lent is, és ami lent van, az van fönt, tehát a kettőnek a szimbiózisa jelenik meg. Hogy néz ki egy sumér szobor? Mint az összekulcsolt két kéz. Ez egy különös mozgás. Ez a jang-jin, térben ábrázolva. Sötétség és világosság harmonikus, dinamikus egysége és ellentéte egyben. A föld és az ég találkozása egy templomnál énszerintem nagyon fontos. Az ortodoxiánál ez hogy van? Még geometriailag is meg van szabva. Az ortodox keresztény egyházaknál a templomnak négyzet alaprajzúnak kell lennie. A négy alkotó elemet hordozza ez a négyzet. És erre kötelező a félgömbkupola érkezése, és a kettőt csegelyes kupolák kötik össze. Ugyenerről beszéltünk az előbb. Csak másfajta formában. Ezt a keleti kereszténység a legszigorúbban szabályozza. Aztán ez görögkereszt alaprajzúra is változhat, és négy darab kis fiatorony és a középső nagy kupola is hozzátartozik a rendhez. Nézze meg, Romániában most építik sorra az ortodox templomokat, és mindenütt betartják ezt a szabályt. Ezért tehát a költői vagy zsánerszerű díszítő elemeket én sokkal kevésbé tartom fontosnak, mint azt, hogy a dolog lényegét kell, hogy tartalmazza az épület. 

A templom eredeti jelentése szerint lehatárol a kozmoszból egy helyet, egy házat a Földön, ahol lélekben a Mindenhatóval vagy valamelyik szenttel találkozhatunk, ugyanakkor nyitott is valamiképpen, nem?

Minden épület lehatárol a levegőből bizonyos területet. Egyrészt, hogy ne essen a nyakunkba az eső meg a hó, tehát hogy védekezzünk a különböző külső hatások ellen - most mindegy, hogy mire gondolunk, oroszlánra, medvére vagy jégesőre. De hát az emberek nem csupán fizikai védelmet biztosítottak maguknak. Erről szól az építészet egész története, amennyire csak vissza tudunk emlékezni, hogy valami egyéb is befolyásolta őket. Nem csupán a fizikainak akartak eleget tenni. Mint ahogy mindenben. Tehát egy derékszíjat sem csupán egy kötéllel oldottak meg - bár  a problémát megoldotta volna az is -, hanem hallatlanul díszes szíjvégeket csináltak. És olyan csatokat és álcsatokat, amelyek a felövezésnek a ritusát és a testmagasságnak megfelelő, valaha látott érzékszervek kifejezését is magukon hordozták. Gondoljunk egy késő avarkori álcsatra, hogy milyen jel van rajta, és hogy az öv hol helyezkedik el: a köldök magasságában. Valaha az emberek tisztában voltak azzal, hogy a harmadik szemük hol van, hogy a gégefőnél milyen érzékszervünk helyezkedik el. A szívükről ma is tudnak az emberek, az ivarszervekről is tudták, hogy azok a párzáson kívül egyéb képességeknek is a hordozói. Az épület is ilyen. Ott is egyéb szempontok is érvényesültek mindig is (bizonyos építészeknél nem). 

Ha most arra gondolunk, hogy a liturgikus reform, tehát a hatvanas évek eleje óta a katolikus egyházban nagyobb hangsúlyt kapott a templom centralitása a keletelt csarnoktemplomokkal szemben, nagyobb hangsúlyt kapott az, hogy az egyházközség, a közösség maga Krisztus, maga Isten temploma, ebből az következik, hogy amikor a közösség körüláll egy áldozati helyet, akkor az ő jelenléte egyben az Isten házát jelenti, hiszen minden emberi test az Isten temploma. Amikor ezt lehatároljuk, és felvesszük a Kozmosznak a felismerésünk  alapján megformált alakját, például a kupolát, akkor leképezzük a Kozmoszt magunk fölött. Tehát nemcsak arról gondoskodunk, hogy megvédjük magunkat az esőtől, hanem egy speciális formát adunk az épületnek. Ez a százhalombattai templomnál is így van. Nem azt mondom, hogy minden templomnak ilyennek kell lenni, és amelyik nem ilyen, az rossz. De ez a - nem teljes joggal, de - mikrokozmosznak nevezhető világ a teljességet próbálja meg megfogalmazni. Azt, amelyre kiterjed a tudata, vagy a közösség tudata, élete és célja. Le akarja határolni magát az egész világról, ugyanakkor ez az építészeti forma hordozni akarja azt nagyot, amelytől megvédi magát. És leképezi. Mind a kettőt kell tudnia; a kicsinek önmagában kell hordoznia a nagy konstrukciót. Sőt, ha arra gondolok, hogy én befelé is egy kozmosz irtózatos szövevényeként élek, akkor befelé - tériszonyom van. Arra gondolok, hogy a molekuláris szerkezet s az annál is kisebb alkotóelemek úgy vannak meg bennem, mint a külső űrben a csillagok, ahogy ezt József Attila nálam sokkal szebben megírta egy imádott asszonynak az Ódá-ban. Legalább akkora joggal gondolkozom kozmikus méretekben befelé, mint kifelé; középen állok, és  megpróbálom a magam világát megfogalmazni, és egy speciális érzésemet, egy lehatároltságot létrehozni a végtelenül nagy és végtelenül kicsi világ határán, a valóságban jelenlevő, az Isten által teremtett anyagokból. És ezeket megpróbálom úgy összeválogatni, hogy azok anyagukban is megfeleljenek a teljességnek. Én legalábbis így gondolkozom. Még egy lakásnál is.

Ugyanakkor megjelenik a végtelen felé nyújtózkodás, valamilyen kozmikus nyitás is a templomokban. Az oszlopokra gondolok, amelyek a magasba törnek, aztán a tornyok...

A torony semmiféle nyitást nem jelent. Nézzük például a gótikát. Ugye olyan, mint egy imádkozó kéz. De megfeledkeznek arról, hogy ennek a dolognak nem az a lényege, hogy fölfelé tör, hanem az, hogy minden súly lefelé törekszik benne. A földvonzás uralkodik a gótika szerkezeteiben, a tiszta nyomás. Egy gömbön élünk, amelynek a középpontja felé esik le minden, mert van egy tömegvonzás. Tehát a szerkezetekben súlyok vannak. A románkorban vagy a gótikában tiszta nyomás működik a szerkezetekben, miközben formájukban felfelé való törekvést mutatnak, de a valóságban nyomás van. Ha egy szegletkövön túl nagy a nyomás, és már nem bírja elviselni a kő, akkor egyesek szerint a kő szenved. A túlterhelés miatt szétporlad, és a ház összedől, mert túl sok teher jutott rá. Úgy kell elosztani egy szerkezetben az erőket, hogy azok méltányosan és ökonomikusan oszoljanak meg. Az építészet lényege maga a statika, az az erőjáték, amely az épületben lezajlik. Az építészetben nincsen olyan típusú költészet, amilyet maga keres. Nincsenek hasonlatok, szimbólumok. Ha vannak is, azok egy rendszernek csupán alrendszereiként jelennek meg. Van, amikor nem jelennek meg. Voltak olyan építészeti korok, amikor ezek egyáltalán nem jelentek meg, és vannak, amelyekben sokkal inkább. 

Én mégis érzek valamiféle végtelen felé való nyitottságot a templomban. Olyan, mint valami kapu, amelyet átlépünk egy hoszabb vagy rövidebb processzió megtétele után...

Egészen a liturgikus reformig a katolikus templomokat kötelező volt keletre tájolni. Úgynevezett keletelt templomokat kellett építeni. Ez azt jelentette, hogy akár csarnoktemplomot épített valaki, akár többhajóst, kelet felé egy félkör vagy sokszög alakú apszis zárta le a templomot. Az apszisnak pont a közepén, valamint északkeletre és délkeletre kellett lennie még egy-egy ablaknak. Ezeknek a fókuszában helyezkedett el az oltár. Ez a három ablak azért volt tájolva, mert biztosítani kellett, hogy március 21-én, János napon és Mihály napon a napfölkelte az oltárra jusson. És amikor fölemelték a szentostyát és alatta a kelyhet - ami mit jelent: kör alakú az ostya, ami a Napot mutatja, alatta van a kehely, amelyben ott van a bor, és abban ott van a napistennek a kenyere, a teste -, azon meg kellett jelennie a felkelő nap sugarának. Ezt a csarnokot, amely olyan volt, mint egy út, amely  Krisztushoz vezet, a kozmikus istenhez,  azért zárta le a félköríves apszis, mert a félkörív tudta a végtelenséget prezentálni. És ebben a végtelenséget sugalló formában jelent meg a felkelő nap. Vele szemben, a hátunk mögött a lenyugvó napnak a rózsaablak felelt meg, amelyben rendszerint Mária volt található, vagy Nagyboldogasszony, ahogy tetszik. Ez a struktúra valóban egy úthoz és egy kapuhoz hasonló. 

A liturgikus reform  nem mondta ugyan ki, hogy ilyet többé nem lehet építeni, de törekedni kell a centrális megoldásra. Ez azt jelentette, hogy a frontális oltárt, amely nem a hívek felé fordult, hanem a felkelő nap irányába, és afelé mutatta fel a szentostyát és a kelyhet, ezt szembefordította a hívekkel. És előbbre hozta a keletelt templomokban is, tehát átalakította a korábbi szemléletét. Az ősök, a valamikori, még a kereszténységet is megelőző áldozati bemutatásoktól elfordult, és azt mondta, hogy egy centrumra kell figyelnünk, a közösség által körülvett centrumra, mert ott fog megjelenni az átváltozás, ott jelenik meg az élő Krisztus. A kapujellegnek a jelentősége a liturgikus reform következtében csökkent. És inkább efelé a belső fény felé, efelé a közösség által létrehozott mély magatartás felé próbálta az egyház az embereket terelni. Ha egy középkori katedrális kapujára gondolunk, ahol megjelennek az összes szentek, az összes csillagok, ott a templomnak a nyugatról való bejárata valóban egy átlépést hangsúlyoz. Ennek a jelentősége csökkent. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet ilyet csinálni, de az egyház ma  kimondva, kimondatlanul a közösség középpontja felé vezet. 

A százhalombattai templomnál, noha a tér kialakítása azt sugallja, hogy az opeion alá kellene tenni az asztalt, én nem tettem egészen középre, hanem egy kicsit keletre vittem, tehát megtartottam a keletelt templomból is valamennyit. Ezzel szemben helyezkedik el a főbejárat nagyjából nyugati irányban. (Nem volt mód pontosan keletelni a templomot, mert a meglévő térre kellett építeni, de így is északkelet felé van a tengelye, tehát a kettőt megpróbáltam kicsit összemosni.) És nem tagadom, a kereszténységet megelőző, illetve a kereszténységgel párhuzamos eszközöket is használtam. Tehát hogy megkövesedett fák vannak körben, hogy középen van egy opeion, a napnak szárnya van, és  a bika szarva közt ott található a kereszttel megjelölt nap. Mereskovszkij úgy mondja, hogy Krisztus árnyéka már megjelent Krisztus megtestesülése előtt a különböző kultúrákban. Tehát én ezeket a bizonyos megtestesülés előtti formációkat is használtam. Talán azért, mert erőre, nagyon nagy erőkre van szükségünk.

Szászrégen, római katolikus parókia

Mit jelenthet egy építész számára az a kijelentés, hogy az emberi test a lélek temploma, vagy hogy az ember az Isten temploma? Mondhatjuk azt, hogy minél földhözragadtabb, esendőbb, gyengébb az ember, annál fontosabb, hogy az épített templom fenséges és magasztos legyen - hogy emeljük fel  szíveinket? Mintha az Ön paksi templomában valami felülről ránk világító szív mutatná meg a felemelkedés útját.

A paksi templomnál egy népművészeti jelnek a térbe való fordításáról van szó. Ez az alaprajza is, ez a metszete is, az a mustra, ami a fönti ablakban látható, az is az. Hogy  a torony hasán át megyünk be a templomba, mint egy  aluljáróba, mert külön áll a templom, és jobbra-balra áll a sötétség és a fény angyala, az egyiknek ólomálarca van, a másiknak aranyozott álarca, és középen, az oltár fölötti  mustrának a találkozása alatt áll a feltámadt Krisztus, nem a megfeszített, hanem a feltámadott, két főangyalnak a kíséretében (Péterfy csinálta ezeket a szobrokat), és mind elemelkedik a földről - mindez egy nagyon régi népművészeti jelnek a metamorfózisa. Ugyanilyen az egész templom, mindenestül. Még az is, hogy a templom háta mögött egyik oldalon fehér cseresznyefák vannak, a másikon pedig piros cseresznyefák. És ezek a mustrák futnak végig egészen a parasztkrisztusig, egy feszületig, amelyen pléhkrisztus van. Tehát az egyetemességbe be vannak vonva a kulturának mindazok az alapjai, amelyekre támaszkodhatom.

Kicsit nagyképű dolog idehoznom egy hasonlatot, de én ismerek a nem olyan régi történelemből egy embert, aki  nemzetközi hírű művész volt már, tipikusan városi ember, aki finom kalapban, esernyővel ült föl egy parasztszekérre, és  viaszos hengereket vitt magával, hogy Galánta környékén régi parasztházakban fölvegye azokat a dalokat, amelyek valamiért rendkívüli módon érdekelték ezt a nemzetközi hírű művészt. Valamit kihallott belőlük, valami olyan messziről, olyan mélyről hallatszó hangzást, amelyre szerinte a huszadik századnak szüksége volt. És létrehozta azokat a műveket - mondjuk a Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára címűt, vagy a Concertót vagy a Hegedűversenyt és sorolhatnám -, amelyek ezt a mély hangzást bontották ki az összhangzattan és egyéb szempontok alapján egy hatalmas hangzássá, amelyben nemcsak a huszadik század apokaliptikus, tehát ítélet alatt lévő kora szólal meg, hanem vele együtt realitásként megszólal  nagyon mélyről egy olyan kultúra, amelyre a magyarság kultúrája is épül. Ha az én szakmámban arra törekszik az ember, hogy egy kalotaszegi párnavégnek a mintáján négy öt évig dolgozik, hogy megfejtse: ugyan mi a csuda lehet ez, miért nevezik írásosnak, amin egy szem felirat nincs, és végül rájön, hogy valóban írásos, csak nem a jelenlegi európai írásmóddal írták, hanem kondíciók egymáshoz való viszonyát, a sötétség és világosság rendkívül változatos szövevényét hordozza magában - akkor az ember ezt kibontja és visszaállítja térbe. Mert eredetileg egy tér-idő koncepciónak az eredményei, amelyet olyan parasztasszonyok rajzolnak előre kicsi üvegtollal újságpapírra a többi asszony számára, akiknek fogalmuk sincs, hogy valójában mit csinálnak. Tehát egy olyan típusú intelligencia működik benne, amelyre nem lehet rákérdezni egy pesti értelmiségi aggyal, mert nem fog válaszolni. Nem biztos, hogy a kérdés rossz, nem biztos, hogy az öregasszony buta, másról van szó.

Százhalombatta, az épülő katolikus templom

Ez a puhakalapos úr megütött egy olyan hangot, amely elől  szerintem a huszadik század Magyarországán lehetetlen kitérni. Az ő tevékenységét is megelőzte már a múlt század közepén egy nagyon erős hang. Tulajdonképpen mint a pánsípon, több hang is megszólalt egyszerre. Többek között egy Alföldről származó, szláv származású fiatalemberé. Az akkori Kárpát-medencében nem volt semmi különös abban, hogy tudott szlávul, tudott magyarul, az iskolában meg kellett tanulnia németül, hiszen osztrák elnyomás alatt voltunk, aztán a gimnáziumban érettségiztek latinból és görögből, és huszonéves korában Bérangert egyenesben fordította franciából magyarra. Ez a népfi volt Petőfi Sándor. És halálát követően nem sokkal elindult útjára egy erdélyi tanárember, aki egy felbecsülhetetlen értékű, óriási munkát tett le az ötvenes évek végére, ez volt Orbán Balázs. És vele nagyjából egyidőben egy munkacsapat, amelyet Malonyai Dezső vezetett, s a századfordulóra öt kötetben összefoglalta a kárpát-medencei magyar népművészetet. Felbecsülhetetlen értékű munkát végeztek ők is, és akkortájt lettek készen a munkájukkal, amikor az a bizonyos nemzetközi hírű úr és barátja - a Malonyai-kötetek megjelenése előtt két-három évvel, 1905-ben - elkezdték járni nemcsak Magyarországot, hanem később Törökországot is, sőt az arab zenével is foglalkoztak, mert rájöttek, hogy egy univerzális nagy kultúra áll a dolog hátterében.

Ha tehát most keresztény templomot építünk, és legyen az Százhalombattán, Pakson, vagy éppen Siófokon, lutheránus templom formájában, vagy Temesváron, amivel most foglalkozom, akkor az ember ebben a közegben mozog. Szó sincs felelősségről, szó sincsen valamilyen igazodásról. Az ember jókedvében mozog ebben a közegben, mint a halacska, jól érzi magát, és titokban beszélget ezekkel az óriásokkal, akik megelőzték őt, és mindent, amit csak lehet, ami tőlük hátramaradt, azt felhasznál. Hogy okosabb legyen, hogy ügyesebb legyen, hogy amit csinál, szebb legyen. Aztán persze van ennek egy másik oldala is, amikor küzdenie kell alantas sötét erőkkel, akik szeretnék ezt megakadályozni. De hát ez hozzátartozik a szakma gyakorlásához, mindig is hozzátartozott. Hozzá bizony, hogy félművelt, különös egyházfiak eretnekséggel, mások nacionalizmussal, rasszizmussal és egyebekkel vádoljanak.

Ez azért megnehezíti a jókedvű úszkálást.

Hát igen. Időnként ki kell tudni jönni, fel kell tudni venni egy páncélt a halacskának, tüdőt kell beépítenie, hogy bírja ezt a keserű levegőt.