A mai Hidegkút határában, a jelenlegi városbeosztás szerint Budapest II. kerületében, a Csúcs-hegy és Vihar-hegy  közötti nyereg lejtőjén levő szántóföld közepén keletelt templom romjai állanak. Felületes rátekintéssel a templom homlokzatán levő barokk stukkómaradványok és az 1774-es évszám, valamint a barokk-korban is elképzelhető alaprajz után ítélve a XVIII. századinak is vélhetnénk, de bizonyos jelekből - falelválásokból, elfalazásokból, különféle falrakásokból, valamint a környező szántóföldön nagyobb mennyiségben előkerült középkori cseréptöredékekből - arra lehet következtetni, hogy korábbi épület átalakításáról van szó.

Az épülettel kapcsolatban felmerült problémák tisztázására 1956. május 21. és június 13. között ásatásokat folytattunk. Az ásatás megkezdése idején a helyszínen a következő volt a helyzet:

A templomrom falai igen sok helyen majdnem teljes magasságukban fennmaradtak. A torony nélküli nyugati homlokzat oromfala majdnem teljes egészében áll, benne kis kerek ablakkal. A teljesen tönkrement nyugati bejárat egybeolvadt a fölötte levő, szegmentíves lezárású ablakkal. Ezt az ablakot a kerek ablakkal együtt XVIII. századi téglákkal bélelték, s ugyancsak ebből az időből való a homlokzat igen rossz állapotban levő stukkódíszes vakolata, amelyen keretbe foglalva az 1774-es évszám látszik. A déli homlokzat nyugati felén kétszeresen elfalazott ajtót találunk, keleti felében pedig, ott, ahol a hajó déli ablaka lehetett, nagyméretű falkitörés látszik. Az északi homlokzat közepén újabb befalazott ajtót fedezünk fel. A feltételezhető északi ablak helyén itt is kitörött a hajó oldalfala. A templom keleti oldalán eredetileg félköríves szentély volt, amelynek két oldalához utólag sekrestyét, illetve raktárhelyiségszerű részt toldottak. A szentély ablaka - a falkitörésből következtetve - az épület tengelyében lehetett. A szentély, valamint a sekrestyék falai legtöbb helyen nem érik el az eredeti magasságot. A diadalív elpusztult. A belső homlokzatokon figyelemre méltóak azok a falkitörések, amelyek a nyugati oldalon s az oldalfalak nyugati felében, egyvonalban, a falmagasság egyharmadában látszanak (3. 5. kép). Ezeknek, valamint a kitörött felületek oldalain helyenként látható ferde téglaindításoknak az alapján nyugati énekeskarzat létezésére kövekeztethetünk. A homlokzaton a vakolat több egymás fölötti rétegben helyezkedett el.

A terület különböző szakaszain az árkok oldalfalain jelentkező rétegeket vizsgálva azt láthattuk, hogy a rétegződések, nagy vonalakban, az egész területen megegyeznek egymással. Az épület belsejében két fő szintet különböztethetünk meg: magasabban egy domború "C I" jelzésű, tipikusan XVIII. századi téglákkal kirakott padlószintet, alatta pedig egy négyszögletes téglákkal kirakott középkori szintet, illetve ennek megmaradt habarcsalapozását, vagy csak nyomokban kimutatható maradványait. Az alsó padlószint fölött épülettörmelékből álló pusztulási réteg volt, tetején helyenként egészen tisztán, törmelékmentesen jelentkező faszénréteggel. A faszén fölött tiszta, leülepedett sárga agyag, majd barnás, földdel kevert agyagréteg következett, erre rakták rá a második padlószintet. Ezekben a rétegekben leletanyag egyáltalán nem volt. A barokk szint fölött újabb pusztulási rétegre akadtunk, amelyből néhány közép- és újkori cseréptöredék került elő, erre rakódott rá a mai humuszréteg. A két szint közötti rétegződésből világosan látszik, hogy az első templom tönkrement, leégett, egy darabig romos állapotban lehetett - mint ezt a tisztán minden lelet nélkül lerakódott sima sárga agyagréteg és a fölötte levő barna, humusszal kevert réteg bizonyítja -, s csak ezután építették még egyszer újjá az épületet. A rétegek tanulmányozásából megtudjuk azt is, hogy a pusztuláskor csak a hajó mennyezete szakadt be, a szentély épen maradhatott. Ennek területén ugyanis nem találjuk meg a két padlószint közötti átlag 40 cm-es pusztulási és feltöltési réteget, ami a hajóban világosan mutatkozik: a szentélyben a két padlószint egybeesik. A hajóban észlelt, lerakódott sima agyagot és barnás földet viszont megtaláljuk a templom külsején jelentkező rétegekben - ha néha bolygatva is -, mindez azt mutatja, hogy ezek a rétegek a fedetlenül, szabadon álló területeken rakódtak le.

Ami az alsó padlószint alatti rétegeket illeti: egységes barnás földdel s helyenként épülettörmelékkel kevert, laza agyagot találunk alatta, ennek alján mind a templom belsejében, mind pedig kívül, a déli oldalon, csontvázakra bukkantunk.
Az épület leírásánál láttuk, hogy a templom fennmaradt részleteit helyenként átépítették. A rétegek vizsgálata szintén több építési periódusra utal. Következő feladatunk tehát: megvizsgálni, hogy a különféle beépítések miként viszonyulnak a rétegekhez, tehát mikor történtek az építkezések.

A kutatások tanúsága szerint az elfalazott ajtókon az alsó szint nyomai sehol sem mutatkoztak, mert az kb. egybeesik az elfalazások aljával; a faszenes korábbi pusztulás és a lerakódott sárga agyag kimutatható az ajtók küszöbköveinél, a felső szint habarcsalapozásának és a vastag barokk vakolatnak maradványai viszont már megtalálhatók a befalazott ajtók felületén. Az ajtókat tehát a második építési periódusban falazták el. Az átépítés első építészeti elgondolása szerint a déli ajtót valószínűleg nem akarták teljesen elfalazni - erre vall az ajtó külső oldalán látható, barokk téglákból álló toldalék, amely az eredetileg valószínűleg félköríves ajtót megkeskenyítette és szegmentívvel zárta le. Az ajtó teljes elfalazására csak később került sor. A rétegvizsgálatok eredményei nem engedik meg, hogy a déli ajtó kétszeres elfalazásából két élesen elválasztható barokk építési periódussal számolhassunk. Bizonyos, hogy a két elfalazás közötti időben a templom nem volt romos állapotban, s az időbeli differencia sem lehet nagy a két építkezés között. A déli ajtó teljes és végleges elfalazása valószínűleg szoros kapcsolatban áll a nyugati karzat felépítésével s a nyugati bejárat áttörésével. Az elfalazott ajtó és a mellette mutatkozó karzatnyomok viszonyából ugyanis arra következtethetünk, hogy eredetileg meg akarták hagyni az elkeskenyített déli bejáratot, de mivel a nyugati karzat szélesebb lett, mint a déli ajtó és a nyugati templomfal közötti terület, s így belenyúlt az ajtónyílásba, ezért azt teljesen elfalazták, s a templom nyugati oldalán új bejáratot nyitottak. A nyugati bejárat barokk-kori eredetét az ásatás is bizonyította, mivel a barokk téglákkal borított küszöb a templomhajó barokk szintjével vág össze, a küszöb alatti falszakasz pedig sima felület, amelyen semmi sem mutat arra, hogy  nyílás korábban a középkori szintig nyúlt volna le. Ami a nyugati karzat korát illeti, az ásatások folyamán előkerült a karzat tartópilléreinek 1,60 m mély kőalapozása, s a pillérek 0,60 x 0,60 m-es négyszögben lerakott legalsó téglasora. A karzat XVIII. századi eredetére vall a téglák jellegzetes méretein (29 x 16 x 6 cm) kívül az is, hogy az alapozás elhelyezésekor mindkét pillérnél bevágtak a korábbi, mélyebben fekvő padlószintbe, még lejjebb pedig a templom belsejében eltemetett csontvázakat bolygatták meg, illetve vágták le azok lábát az alapozás lefektetésekor. A pilléralapozások nyugati oldalának rétegződésében igen jól lehet látni a pillérek alapozóárkainak szélét, amelyekkel a korábbi rétegeket átvágták, s amely a teljes alapozás hosszában, átlag 20 cm szélességben jelentkeznek. A pilléralapozások és a nyugati bejárat közötti szakaszon a terület eredeti rétegződését egyébként is erősen megbolygatták a barokk szint alatti szakaszon: azaz a nagyobb arányú barokk átalakításokkor. Mindez bizonyítja, hogy a nyugati karzatot a XVIII. században emelték, a második barokk építési periódusban, tehát valószínű az az összefüggés, amelyet a déli ajtó teljes elfalazása és a nyugati bejárat fölötti ablakot s az oromfal körablakát is. Lehetséges, hogy maga az oromfal is ekkor épült, mert a falrakásban is különbség mutatkozik.
A szentélyben és a sekrestyék környékén végzett kutatások eredményei összevágnak a hajóval kapcsolatban levont következtetésekkel. Az ásatások megkezdése előtt a szentély szabályos félkörívnek látszott, amelynek a hajó felőli szárait kissé megnyújtották. Az ásatások folyamán kitűnt, hogy a templom eredeti szentélye patkóalakú volt, azaz a hajófalhoz a patkó enyhén visszahajló szárai csatlakoztak, az alaprajzban diadalív-kiugrás nem mutatkozik. A patkó alakú hajlást a XVIII. századi átépítésnél vastag vakolatréteggel kiegyenesítették, s így nyerte a barokk szentély nyújtott félkör alakját. Az eredeti enyhe patkóalak mind a külső, mind a belső falcsatlakozás mentén jelentkezik, így bár a fal visszahajlása nem nagyon erős, mégsem tulajdoníthatjuk jelentkezését véletlennek.

A szentély patkó alakú kiképzése egyrészt azt bizonyítja, hogy a két fő építési periódus a szentélyben is megtalálható, másrészt meghatározza az alsó padlószint korát is. Ez az alaprajzi megoldás ugyanis a XIII. századra jellemző, így - ha a korábbi szint padlótégláit, amelyek sima felülete pontos időmeghatározásra nem alkalmas, egészen pontosan datálni nem is tudjuk - az bizonyos, hogy maga a padlószint a templom első építési idejére, azaz a XIII. századra tehető.
A szentély patkó formája még egy kérdést vetett fel, amelyet az ásatás folyamán tisztázni kellett: nem számolhatunk-e itt is olyasféle megoldással, mint például a karcsai templomnál: nem volt-e itt is eredetileg egy kerek templom, amelyhez később toldották hozzá a hajót? A hajó szentély előtti szakaszának vizsgálata erre a kérdésre negatív választ adott: korábbi falalapozásnak vagy kiásott falaknak nyomai nem kerültek elő, s a szentély és a hajófal találkozásánál sem mutatkozott falelválás, amely a hajó utólagos hozzáépítésére vallott volna.

Az utolsó kérdés, amelyet szorosan az épület periódusainak vizsgálatával kapcsolatban tisztázni kellett, a sekrestyék építési idejének megállapítása volt. Az, hogy nem az épülettel egyidőben emelték őket, az első pillantásra látszott mind az igen határozottan jelentkező falelválásokból, mind pedig az épület többi részétől eltérő falrakásból. A sekrestyék belsejében végzett kutatások meggyőztek arról, hogy csak a XVIII. században épülhettek a szentély két oldalához. Falaik alapozása ugyanis 0,78 m-rel kezdődik magasabban a szentélyénél, az északinak a padlószintje pedig 10 cm-rel magasabb a szentély barokk téglaszintjénél. Ez alatt a szint alatt egységes keverék, barna földréteg van, korábbi szint nyomai nélkül.

Az ásatások eredményeivel kapcsolatban foglalkoznunk kell a templom belsejében és külső déli oldalán talált temetővel. A templombelsőben 1,40 és 1,60 m mélységben levő sírok középkori eredetűek. A templom külső, déli oldalán talált sírok már sűrűbben helyezkedtek el és több rétegben voltak egymás fölött. Az itt talált tizenöt sírból kilencet tártunk fel és szedtünk fel teljesen, a többi - ásatástechnikai okokból kifolyólag - eredeti helyén maradt. A foszlányos maradványok pontos datálásra nem alkalmasak, de a tetemek feltehetően a középkorban kerültek a földbe.

Összefoglalva azt látjuk, hogy a XIII. századi, torony és feltehetően karzat nélküli, vagy legfeljebb fakarzatos, déli és északi bejáratú templomot a XVIII. század folyamán valószínűleg kétszer átalakították, sekrestyét építettek hozzá, bejáratait áthelyezték, karzattal látták el, s az új stílusnak megfelelően modernizálták. A templom végleges pusztulásának idejére az ásatások eredményeiből következtetni nem lehet.

Az ásatás eredményeinek áttekintése után vizsgáljuk meg a középkori Gercse községre és magára a templomra vonatkozó történeti adatokat.

A Gercs (Guerche, Guerchey, Gurche, Gerche, Gerse, Kercsi) falut említő első adat 1212-ből, illetve egy 1212-es oklevél későbbi átírásából maradt ránk. Ekkor az óbudai káptalan határának bejárásával kapcsolatban említik mint a káptalani területet határoló községet. Belitzky és Garády pontról pontra végigveszi a határjárás egyes állomásait, s az egyes pontokat azonosítva a mai elnevezésekkel, mindketten arra a megállapításra jutnak, hogy Gercse község a Csúcs-hegy és Vihar-hegy közötti nyereg délkeleti lejtőjén terült el, azaz azon a területen, ahol ma Pesthidegkúttól északkeleti irányban az előbbiekben leírt templom romjai állanak. A határjárásokból következő helymeghatározást - mint erre Garády is utal - alátámasztják XVIII. századi térképek is. Ezek tanúsága szerint a Csúcs-hegyet - ami feltehetően azonos a középkori Higyesheggyel - a XVIII. században Nagy Görcse hegynek (Karpe, Smith), Mons Gercsének (Kneidinger) nevezik, amely elnevezés a mellette levő községről ragadt rá. Ugyancsak itt jelzi a térkép a középkori hatájárásban említett "lapis perforatus"-t, lyukas követ is. Mindezeket tekintetbe véve, alaptalan Gárdonyinak az az aggodalma, hogy a szóban forgó templomrom Hidegkút középkori temploma is lehetett.  Az igaz, hogy a két falu a középkor folyamán közvetlenül szomszédos volt - ez kitűnik abból is, hogy a Kaptharalija nevű dűlőt, amely 1450-ben még Hidegkút birtoka volt, 1512-ben már mint Gercse területét emlegetik,  azonban a középkori Hidegkútnak az óbudai káptalan birtokhatártól messzebb kellett lennie, mert a határjárásban neve sehol nem szerepel. A Nagy Görcse hegy elnevezés is azt igazolja, hogy Gercse község a mai Csúcs-hegy és Hidegkút között helyezkedett el, így a templomrom is csak Gercséhez tartozhatott.

Ami a falu középkori történetét illeti: nevét többször említik birtokügyekkel kapcsolatban, s még gyakrabban fordul elő a "Gerchei" családnév formájában.  A falu területének birokosai részben a Gerchei család tagjaiból adódnak, így 1450-ben Gerchei Nagy Gergely és családja cseréli el gercsei birtokrészét néhai Antal hidegkúti trombitás leányának rokonságával, 1511-ben Gerchei Poris Imre és felesége adja el itteni birtokát Gerchei Poris Lőrinc özvegyének és fiának, 1512-ben Gerchei Kenthen Benedek özvegye zálogosítja el Gerchén levő birtokát stb. Egy 1518. május 3-án kelt oklevélből kiderül, hogy a fehéregyházi pálosoknak is voltak Gercsén birtokaik. A XVI. század folyamán a falu birtokterületéhez tartozott Thwzokosfelde és Kaptharalija, valamint Csordajáró, Holczár, Szilvás és egy Parlagos nevű elhagyott szőlő is, 1518-ban mint Gerche területén levő erdőt említik Wasasgalyát.

A török megszállás ideje alatt - az 1580-81. évi török kincstári összeírás tanúsága szerint - a hidegkút melletti Kercsi (Gersi) a budai szandzsákhoz tartozott.

A töröktől való visszafoglalás után Gercse faluval többet nem találkoztunk, csak neve él tovább - mint említettük - a Nagy Görcse hegy elnevezésben. Óbuda környékének virágzó falvai akkor pusztultak el, amikor 1595-ben Esztergom felszabadult a török alól s végvidék lett. Ekkor Esztergom kapitánya, Pálffy Miklós Budát is fel akarta szabadítani a török alól, és Buda kiéheztetése miatt tervszerűen elnéptelenítette a környező falvakat.

Valószínűleg ezzel a szándékos elnéptelenítéssel kapcsolatos Gercse községnek s templomának elpusztulása is. Ettől kezdve ezen a néven nem történik több említés a faluról. A terület az újratelepülő Hidegkút birtoka lett.

Az első időpont, amikor az elpusztult Gercse községnek most már Hidegkúthoz tartozó templomával találkozunk: 1774. Ez a dátum az, amely a templom homlokzatán az utolsó átépítés idejét jelzi. Bizonyos jelek azonban arra vallanak, hogy a török alatt elpusztult templomot először ennél az időpontnál hamarabb hozták rendbe. Az 1767-ben készült, már említett Kneidinger-féle térkép a Gercse-hegy alatt, a mi romjainknak megfelelő helyen kápolnát említ, ami feltehetően használatban levő épületre vonatkozott. A Kneidinger-féle térkép pontos jelzéseit tekintetbe véve ugyanis nem valószínű, hogy ha ebben az időben a templomnak csak romjai álltak volna, oda ne tette volna a "rudera" kifejezést is.

A hidegkúti templom 1817-i Canonica Visitatiójából megtudjuk, hogy a templom filiái közé tartozik "die Kirche in Lust", ami a ""Silvula Lust" területén helyezkedik el. Részben helyi szóbeli hagyományokból, de XIX. század elejéről származó térképről is (Kardos Ádám 1803) tudjuk,  hogy ez az elnevezés a mi templomunkra, illetve az azt körülvevő erdőre vonatkozik. A Canonica Visitatióból megtudható, hogy a svájci Maria-Einsiedeln kegyképének másolata hajdan először fakápolnában volt, majd a Lust kápolnában került; innen vitték át a máriaremetei templomba a Lust templom egyéb felszerelési tárgyaival - tabernáculum, oltárok, harang stb. - együtt.

Tudjuk, hogy az 1696-ban Thallwieser Katalin által idehozott Mária-kegykép másolatot 1817 táján helyezték át a Máriaremetén 1808 és 1817 között épített kisebb kápolnába. A kegykép feltehetően nem volt nagyon hosszú ideig a fakápolnában, elhelyezésére a romtemplomot állították helyre, mégpedig a homlokzaton ma látható 1774-es év előtti időben. A hidegkúti templom 1829-i Canonica Visitatiűja szerint a Lust templom régiségét bizonyítja, hogy temetőjében Schoeber Jakab 1715-ből származó kőkeresztje látható. A hidegkúti plébánia 1736 és 1775 közötti eltemetettjeinek névsorából is kiderül, hogy ebben az időszakban - s különösképpen az 1738 áprilisa és augusztusa kzötti nagy pestisjárvány idején - sokszor temettek az "Esslesia Lust" melletti temetőben. ĺgy ekkor a templom valószínűleg már újra épen állott. Hidegkútról tudjuk, hogy 1690-ben még az elpusztult helyek között írták össze, de 1715-ben már 11, 1720-ban 20 adóköteles házzal szerepelt. Ez is valószínűvé teszi, hogy a templomot a XVIII. század elején már helyreállították, s a homlokzat 1774-es évszáma már az újjáalakításra vonatkozik. Fennállása idején a templom a birtokos Szunyogh-, Tersztyánszky- és Péterfi-családok temetkezőhelye volt.
A végleges pusztulás 1817 táján kezdődött, a kegykép és felszerelés Remetére kerülése után. Az 1817-es Canonica Visitatio még jó állapotban levőnek mondja, de 1829-ben már mint "nunc in ruinis existens Ecclesia in Filiali Lust" szerepelt, s ettől kezdve fokozatosan romlott.

Az ásatási eredmények és történeti adatok összevetéséből kialakul a középkori Gercse községnek és a falu templomának története. Az első, 1212-es okleveles említés és a templom patkó alakú, tehát jellegzetesen XIII. századi alaprajza hitelesíti egymást. A középkori falu létezését igazolják az okleveles adatok, a középkori cseréptöredékek s az előkerült két Zsigmondpénz. Magáról a templomról oklevelekben nem olvashatunk. Középkori átépítésére adataink és tárgyi bizonyítékaink nincsenek.

A falu XVI. század végi elnéptelenedéséről az adatok és az ásatás - mint láttuk - egyaránt tanúskodik. A XVIII. század eleji újjáépítésre csak egyéb adatokból következtethetünk, az 1774-es renoválást pedig igazolja az évszám és a homlokzat barokk stukkódíszítése. A két barokk-kori periódus létezésére utal a déli kapu kettős elfalazása is. A különféle adatok és megfigyelések összevetése arra vall, hogy az első XVIII. századi építkezés elsősorban a romokban levő épület helyrehozására és legfeljess a sekrestyék építésére korlátozódott, míg a karzat építése és az ezzel kapcsolatos egyéb alakítások és "modernizálások" a második építési periódusra estek. A végleges pusztulás idejéről a történeti adatok tájékoztatnak. A templom lerombolódott részleteinek építési anyagát nagyrészt elhordták a környező házak építéséhez.

Utolsó feladatunk, hogy megnézzük, milyen helyet foglalt el Gercse község temploma a középkori falusi templomok sorában.
A patkó alakú szentélyzáródású templomok a magyarországi falusi templomoknak csak igen kis százalékát jelentik, bár nem tudjuk, hogy alaposabb kutatások és ásatási lehetőségek nem hozhatnak-e felszínre még néhány hasonló megoldást. Könnyen elképzelhető, hogy mint Gercse esetében is, a kelet felé kissé nyújtott félköríves szentélyzáródások egy részénél a későbbi átalakítások, vakolások és kiegyengetések alatt tulajdonképpen patkó alakú szentélyek rejtőzködnek. A típus szórványos és egyelőre még ötletszerűnek tűnő jelentkezése nagyobb összefüggésekre még nem utal, így szélesebb körű kapcsolatok, valamint az eredet kérdése is későbbi vizsgálatok feladata lesz. Az a jelenség, hogy analógiáink, valamint a Gercsét említő elős adat is a XIII. századból való, alátámasztja Gerevich Tibornak azt a megállapítását, amely szerint ez a típus a későromán művészet jellegzetessége.

A gercsei templom későromán szentélymegoldásából visszakövetkeztethetünk magának a falunak a keletkezési idejére is. A patkó alakú szentély ugyanis egy időben épült a hajóval, falaik egybe vannak kötve, és semmiféle jelenség nem utalt arra, hogy itt bármi más, korábbi megoldás lett volna. ĺgy feltételezhetjük, hogy a falu sem sokkal a XIII. század előtt, vagy a XIII. század elején keletkezhetett.

Forrás: Budapest régiségei in Budapesti Történeti Múzeum évkönyve XVIII. kötet
Bp.: Akadémia Kiadó, 1958.