Letöltés jobb egérgombbal Nyomtatás
Makovecz Imre

A TOKAJI HÁZ
Részletek naplómból

A közösségalakítást mint a jelenkori művészet egyik ágát kellene lehetőleg pontosan jellemezni, mikor a Tokajban épített ház ismertetésébe kezdek.

Ha nem valami ellen jön létre, hanem valamiért (vagy éppen csak létrejötte és fennmaradása fontos), a közösség létszáma és a tagok személye kötött. Akkor közösség, ha állandóan csatlakoznak hozzá és állandóan elhagyják. Szelleme csakis ilyen mozgások között létezik. A közösség akkor lehet művészet, ha tagjai létezésére, változásaira figyelnek, e változásokat, e sajátos megnyilatkozásokat valami módon felismerik és megjelenítik, anélkül, hogy megjelenítésével létéből kiragadnák.

Szemlélet, lélekjelenlét és pillanatra kész alkotóerő szükséges hozzá. A közösségművészet céltalan, nyitott és óvatos? Nem, ez az ítélet elhamarkodott lenne.

Harmadik az az alkotó, aki azt mondja, hogy alkotókészségét belső hajtóerő és emlékezeteinek motívumai nem befolyásolják, csupán hagyja az eseményeket létrejönni. A közösség megjelenítése a cél: úgy vélem, inkább az dönti el tehát egy közösség létét, hogy a jelenlevők hajtóereje és motívumai túlterjednek-e a résztvevők személyes érdekszféráján. Hogy túlterjedjenek, akár ez is lehet a megjelenítés célja.

Vajon lehet-e, sőt szabad-e modellt állítani egy közösség elé, hogy változó létét megjeleníteni képes legyen? A tokaji táborok ideje alatt modellt állítottunk, vállalva az eklektikusság veszélyét is. Ez a modell egy épület terve. Egy olyan épületé, mely a tervező szerint bármely közösség együttlétére alkalmas. A terv azonban nemcsak a fizikai alkalmasságot akarta biztosítani, hanem az együttlét lehetőségeit is megjelenítette. Az épületterv az előkészületek, az építés során csak a közösség külső motívumát adta meg szellemi modell alakjában.

Letagadhatatlan, hogy az épület szigorú tájoltsága, 12-es osztása, félgömbkupola alakja, antropomorf jellege a közösség munkájában kötöttséget jelentett. Ezt a kötöttséget a közösségi művészet leküzdhető, katartikus állomásaként fogtuk föl. Kétségtelen, hogy ez hit dolga. Hit egy közösség magasrendű létében, eredetében és jövőjében. Lehet, hogy éppen ez a hit az a szem, amellyel az együttlétek fontos jelenségeit látja az ember.

A tokaji házépítésnek előre tudott célja és értelme a közösség, a résztvevők történetmének megjelenítése, és egy élő modell, ha úgy tetszik, egy avulatlan emlékű, vagy másképpen egy fizikailag létező jövőbeli imagináció létrehozása volt. Így kell gondolni 1978 és 1979 nyarára, mikor a fényképeken bemutatott épületet nézzük. Ki kell térnem az előítéletek elől, ki kell térnem a városi közgondolkodás csapdái elöl és a népies nosztalgiák elől is. Ha népművészetről van szó, automatikusan előugrik ikerpárja, a magas művészet. Így együtt, vagy-vagy formában, egymásnak ugrasztva, kétfejű sárkányként olyan előítéletet alkotnak, amely csaknem lehetetlenné teszi, hogy végiggondoljuk igazi lehetőségeinket.

Örökké ezzel a kétfejű ijesztgetővel kell birkózni, s be kell vallanom, már nagyon unom. Unom a hősies csanakfaragó népieskedést, és unom az avitt happenereket, kik műfullasztással vízbe nyomják önként behódolásra kész fejecskéjüket, vagy pláne azokat unom, kik mások fejecskéjét nyomigálják a víz alá, egy önkéntes hatalmaskodás és csipolláskodás fölvállalásával. Mindkettőnél valójában a minőséggel van bajom, azzal van bajom, akinek nem jut eszébe semmi, és vagy a hazai múltból vagy a múltbeli nyugatról importál ezt-azt, s ennek a partikuláris valaminek nagy feneket kerít. Régies a népi fafaragó tanácsi tisztviselő, aki könyörtelen, trehány és "kielégítetlen" a munkahelyén, és az a happener is, aki építészmérnök létére még egyetlen házat sem tudott összehozni, és egész életét egyetlen feladata elkerülésére fordítja. Fentiek ellenére hiszem, hogy a megújhodott népművészeti mozgalom is jelentős értékeket hozott felszínre, és időegyenértékes művek is születtek Magyarországon. Csak éppen nem egymás rovására, nem egymás ellenére, mint ahogy azt néhányan elvárták volna. A tokaji akció sem csanakfaragó könnyes-dalos nosztalgia, sem gólemgyártó kisiparosság egy sosem-volt időben.

Az amatőrmozgalom, a Fiatal Népművészek Stúdiója a főiskolákra be nem került, de művészi ambíciójú fiatal emberek gyűjtőhelye, talán átjáróháza is. A művészi főiskolák felvételi rendszereinek súlyos fogyatékossága, valamint a szabadiskolák hiánya kényszerítette ide a fiatalokat. (Ki járhat ma, mondjuk Major Jánoshoz rézkarcot tanulni abban a reményben, hogy utána képesítettségét elismerve megbízásokat kapjon.) A Fiatalok Népművészeti Stúdiója megbízott egy épület tervezésével és az építés vezetésével. Olyan épülettervet vártak tőlem, melynek építése során a résztvevők megérthetik azt a felfogást, mely szerint a mai építészet feldolgozhatja és világossá teheti a népművészet egyes jeleit. Egy bartóki modell didaktikájáról volt szó, amelyben mégsem a didaktika a fontos csupán, hanem az alkotó közösségi munkájának folyamata is. A résztvevők számára előadásokat tartottam 1978-ban kiadott, a népművészet egy jeléről szóló jegyzetem alapján. Ezt követően a résztvevők dolgozatokat, ill. vázlatokat készítettek arról, hogy milyen épületet képzelnek el, amely megfelelne az ismertetett célnak. Négyszer szerveztünk 10-14 napos tábort az építésre. A résztvevők száma, személye kb. 10 főt kivéve állandóan változott. Az épület centrális fakupola. Közepén ágas királyfa áll, tetején famadár. Az ágas királyfa tövében tűzrakó hely készült. A belső oszlopok mentén egy lépcsőnyi szinteltolás, fent galéria épült. A kupola délre tájolt, bejáratát kétoldalt egy-egy kapubálvány, középen egy nyílásosztó oszlop tartja. A kapu szárnyai a középső oszlopra csukódnak. A poligonális tartókon egy réteg zsalusan rakott vörös színű deszkaburkolat, azon egy réteg biztonsági szigetelés, azon "granica" fedés készült tölgydeszkából. A ház padozata sugarasan fektetett gerendákon nyugszik. Az oszlopokat beton alaptestekre fektettük. Az épületet körülkerteltük.
Terv szerint az épület átmérője negyede annak a körnek, melyet földből emeltünk köré. A földgyűrű középpontjában három fa áll. Nyugatra egy élő égerfa, középen Samu Géza oszlopa, attól keletre egy fonott kreatúrafa (frissen vágott fűzvesszőből készül, összeépítése után kihajt).

Az építés előtt és során referátumokat tartottam a népművészet centrális teret szervező és kozmikus összefüggéseiről, az ázsiai építészet tájolási rendjéről, a kelta misztériumok és a kapubálványok összefüggéseiről. Az ismeretátadáson kívül az előadások célja a népművészetről kialakult 19. századi romantikus elképzelések átalakítása, de azt is szerettem volna, ha modellt adhatok -- még ha élőképek formájában is -- egy organikus kultúra képéről, egy szerves közösség lehetőségeiről.

Nem titkolt ábrándom egy szerves emberi világ rendszere. Ezt az épületet is, mint más munkáimat is, olyan jelek megtestesülésének tartom, melyek magukba vonzzák azt a szellemiséget is, mely nem szubjektív vagy objektív, hanem az, ami, s amelynek elsinkófálása beteggé teszi az embereket.

Ugyan mit írhatok a bajokról, izgalmakról, esőkről, árvízről, hatóságok értetlenségeiről, ebédekről, vagy akár arról, ki mit értett és hasznosított ebből? Nem sokat írhatnék veszély nélkül: bizonyára szépíteném vagy sötétíteném a történetet. Pedig a történet a fontos, úgy, ahogy volt.

A ház ott áll a félszigeten. Vagy emlékmű marad, vagy mint ahogy a Népművelési Intézet felajánlotta, bérbe adja bárkinek összejövetelek céljára, mert egyelőre másra nem jó. A leírt épület nem nosztalgikus népi ház, és nem is happening-dokumentum. Élőlényhez inkább hasonlít, mint bármihez: nyitott szellemiségével valamit őriz azokból, akik felépítették, és alkalmas befogadni azokat, akik hisznek a tudatos közösségi lét lehetséges sugárzásában. 

(MOZGÓ VILÁG 1980/3)