Derült volt-e az égbolt a székesfőváros felett 1893 októberének huszonegyedik napján a késő délutáni órákban? Vagy talán váratlanul lepte meg a várost a szürkület, ahogy borongós, érett őszi estéken szokta? Egy bizonyos, Pest nyolcszázhuszonhét helyszínén szokatlan izgalommal várták a napnyugtát, talán siettették is a pillanatot nappal és éj határán, mikor a szobák zugaiból előkúszó, lassan mindent elborító félhomályban elérkezik a lámpagyújtás ideje, hogy azután a gázégők pislogó fénye helyett felvillanó titokzatos üveggömbök bűvkörében a hitetlenkedő sóhajtásokat, az álmélkodó "ah"-okat pezsgőspalackok durranás nyomja el, köszöntve az elektromosság korának elérkeztét.

A kezdetekkor magánkézben lévő szolgáltatást a főváros szinte azonnal igyekszik megszerezni, s ennek érdekében egy saját, nagy teljesítményű erőmű felépítését határozza el. A tervezéssel Reichl Kálmánt* bízza meg, aki korábban az óbudai gázgyár és tisztviselőtelep építészeként szerezhetett tapasztalatokat ipari környezet kialakításában. Helyszínül a lágymányosi téli kikötő melletti partszakaszt választják, mely minden tekintetben kiváló adottságokkal rendelkezik. (* Reichl 1926-ban bekövetkezett halála után a kelenföldi erőmű tervezését Borbíró (Bierbauer) Virgil vette át.) A szén és a salak szállítása vasúton és vízen egyaránt megoldható, a szükséges vízmennyiség a Dunából nyerhető, s a terület elhelyezkedése biztosítja, hogy a kémények füstje nem szennyezheti a város levegőjét. A Kelenföldi Centrálé első részlegét 1914-ben adják át. Az ország elsőszámú erőműveként világviszonylatban is a legfejlettebb technikát képviseli, s az 1937-ig tartó folyamatos bővítésnek köszönhetően sokáig őrizni is tudja ezt a szerepét.

A telep építészeti megformálása -- máig ható üzenetként -- hűen tükrözi a kor szellemiségét. Még akkor is így érezzük, ha napjainkban a gépek hatalmát rettegő ember számára éppen az erőművek képesek megjeleníteni mindazt a rosszat, mindazt a gonosz hatalmat -- melynek teremtője ugyan ő maga, ám az afölötti uralom elvesztésének víziója ezt mintha feledtetné --, mely erő megfékezhetetlenné válása félelmének egyik fő táplálója. Hozzátéve, hogy az apokaliptikussá váló látomásoknak sajnos bőven van miből táplálkozniuk, különösen térségünkben. A közelmúlt és a jelen sokkoló -- és egyben önigazoló -- példái helyett ezúttal tanulságosabb a mátraalji Gagarin Erőmű, vagy az óbudai távfűtőmű kétszáz méternyi vasbeton kéményének a látványát felidézni, melyekkel látszólag megtanultunk együtt élni, ám szó sincs el/befogadásukról, sokkal inkább egyfajta tudathasadásos közönyről beszélhetünk.

A századelőn élő ember azonban még másképp gondolkodott, a technikai fejlődést az elemi erők felett aratott győzelemként élte meg, mely szimbólumként leginkább egy erőmű épületében kristályosodhatott ki. Reichl kelenföldi épületeinek hatása erőteljesen képviseli ezt a szellemiséget. A kazánházak, a gépházak, de különösen az áramfejlesztő turbinák csarnoka templomok szentségét idézi. A termeket végigjárva isteni -- de legalábbis emberfölötti -- hatalom jelenlétét érezhetjük, mely hatást a hol szokatlanul fojtó és feszült csönd, hol a magukra hagyott gépek tébolyult-tomboló zúgása mélyíti el. Emberi lénnyel ritkán találkozni itt a gigantikus csőrendszerek közötti félhomályban. A belső terek hálózata a vezénylőterem üvegcsarnokában nyer végső értelmet. A gép -- és általa a természet -- fölötti hatalmat megszerző ember szentélye ez, ahol a kazánokban hevített gőz nyomása, a turbinák tekercseiben gerjesztett áram feszültsége műszerek adataivá szelídül.
 
 

A Kelenföldi Erőmű MTI-fotó, Kácsor László

Ha a gépházak, a vezénylőterem a Verne regények fantáziavilágát idézi is olykor, az épületek tömegképzése, külső megjelenése igyekszik kerülni a túlzott monumentalitást, az ipari környezet elidegenítő hatását. A feladat lényegéből adódó óriási méreteket a jól megválasztott arányrendszer igazítja az emberi léptékekhez. Az épületegyüttes legjellemzőbb részlete, a kazánházak sora mintha nagyméretű építőkockákból állna össze, a kémények veszteglő gőzhajók raját idézik, a téglaborítású falakat sűrű osztású üvegfelületek teszik könnyeddé.

Mára azonban a korabeli hatás csak nagy beleérző erővel eleveníthető fel. A Dunapart felé forduló kapcsolóház halotti csendbe burkolózik, berendezéseit leszerelték. Itt-ott jellegtelen toldaléképületek tűnnek fel, a háború utáni kor szülöttei, érzéketlenek, durvák és kegyetlenek. Az egykor oly tökéletesen rendszerezett csőhálózat is burjánzásnak indult, át meg átszőve falakat, udvart, lassan mindent.

Már-már az építészet végső vereségéről beszélhetnénk, ha a legutóbbi idők nem sejtetnének biztató fordulatot.

Ilyennek ítélhető a telep közepén emelt százötven méter magas kémény rakétakilövőre emlékeztető acéltornya, melyben végre a hightech szerencsés önmagára találását üdvözölhetjük. S kétségkívül hasonló biztatás, hogy a Kelenföldi Centrálé -- említtessék végül ismét régi korokat idéző nevén -- legújabb üzemcsarnoka az építész elődökhöz méltónak ígérkezik.