Boldizsár Ildikó

TEMETŐ-KERT
Két könyvről

"Egy nép kulturáltságára nem csak az illemhelyek tisztaságából következtethetünk, legalább olyan jó támpontot adnak a temetők is."
Pocsai Judit--Tóth László: Csöndes kertek

Elkerülendő a témát vonzó fennkölt stílust és emelkedett hangot, célszerű lehangoló adatokkal kezdeni: az 1986-os városrendezési normák lakásonként öt négyzetméternyi temetőhelyet, avagy két négyzetméternyi urnafülkét irányoznak elő számunkra. 5760 temetőnkben 1987-ig 20 millió azonosított halottat tartottak számon, az azonosítatlanul eltemetettek pontos száma máig ismeretlen. A földbe temetési igény kielégítésére évente egymillió négyzetméterrel kellene bővíteni temetőinket, melyek jelenlegi összterülete 50 ezer hektár, tehát több mint az ország összes parkterülete. A márvány, gránit, mészkő, bronz és műkő síremlékek együttes értéke mintegy 50 milliárd forint; a síremlékekre, kriptákra fordított éves összeg pedig meghaladja az 500 millió forintot.

A Városgazdasági Tájékoztató 1986/3-as számából származó adatok csak megerősítik azt a tényt, melyet az ország bármely temetőjébe tévedve magunk is megfigyelhetünk: szűk lakások után még szűkebb, az élők anyagi helyzete és ízléskultúrája által meghatározott helyre kerülünk, s végső környezetünket kirívóan ízléstelen síremlékek tarka összevisszasága, csupabeton vagy csupagaz sírok, agyonmárványozott kripták és bazárszerűen kialakított urnafülkék jellemzik. A sírok és az urnák környékén kiürült mosószeres, ecetes, olajos, festékes műanyagflakonok és dobozok hevernek hervadt csokrokkal és műkoszorúkkal keveredve. Lehangoló és -- nem szójáték! -- siralmas látvány ez.

Szeretteink váratlan halála esetén, szembekerülve a temetés tényével, kiderül, nemcsak azt nem tudjuk, hogy az elhunyt miként akarhatta volna saját temetését, hanem azt sem, hogy mi magunk miként akarjuk az övét. A gyászolót legfeljebb régebbi temetések elfojtott emlékképei, a szomszédos sírok, az üzleti kínálat vagy a kegyeleti irodák információi igazíthatják útba. S hiába akarunk visszatalálni a paraszti hagyományainkhoz is, a halállal, temetéssel kapcsolatos ősi hiedelmek és törvények felbomlani látszanak. Kunt Ernő 1983-ban megjelent Temetők népművészete című könyvének utolsó sorai még csak jelezték az azóta immár általánossá vált tendenciát: "A falu sajátos formakultúráját uniformizált, esztétikai hatóerővel alig rendelkező, plasztikai élményt nem nyújtó, a hagyományos gondolkodásban gyökértelen, új kegyeleti jelek szorítják ki. ...Az átalakuló falvak lakosai már nem ragaszkodnak hagyományaikhoz, de új ízlésnormáik sem alakultak még ki, amelyek segítségével részt vehetnének egy új temetkezési kultúra létrehozásában".

Radó Dezső könyve, A temető csendje (kiadta a Vízügyi Dokumentációs Szolgálat Leányvállalata, 1988) ennek a gondolatnak a hátterét is megvilágítja. Radó riportok formájában dolgozza föl a köztudat számára -- úgy tűnik -- egyre inkább "illetlenné" váló halálélményeket. Halottszállítókkal, sírásókkal, ravatalozókkal, hamvasztókkal és a halottak hozzátartozóival készített interjúkkal, valamint a temetéseken szokásos viselkedésfajták bemutatásával és a temetések dramaturgiájának leírásával arról győz meg, hogy manapság a halállal kapcsolatos egyéni vélekedések határozzák meg egy-egy sír -- összességében pedig a temető -- tényleges formáját. Radó a temetőkkel kapcsolatos szakmai kívánalmainak is hangot ad, s ezek egyik legfontosabb tétele épp a kertjelleg biztosítása. "A temetőt kertnek kell tekinteni, olyan különleges kertnek, ahol az elődök iránti tisztelet, a kegyelet lerovásának méltóságteljes, nyugodt hangulatot árasztó körülményei teremthetők meg. Mindezt elsősorban a célszerű elrendezéssel lehet kialakítani, továbbá a növények telepítésével olyan elrendezésben, hogy a növényvilág három klasszikus eleme: a gyepszint, a cserjeszint és a lombkoronák tervszerűen komponált, szépen megformált teret alkossanak." A rendezett temetőképhez szerinte az kell, hogy a sírhalmok ne legyenek magasak, s ne legyenek kőszegélybe foglalva, ne díszítsék a halmokat harsogó virágok és ízléstelen síremlékek, s az urnaparcellák kialakítása ne a sírok mintájára történjék. A szaporodó temetőgondok megoldására javasolja a régi temetők botanikus kertként való hasznosítását, valamint a lejárt parcellák felszabadítását, s külön hangsúlyozza annak fontosságát, ami a laikusoknak talán magától értetődőnek látszik, hogy a "temetők tervezésével kerttervezőt bízzanak meg". Radó javaslatai valóban ésszerűek és megfontolandók egy szakember számára, de mit tehet az, akinek gondjaira nem egy egész temetőt, hanem pusztán öt négyzetméternyi területet bíztak?

Őket egy másik, műfaját tekintve mindezidáig egyedülálló könyv, igazíthatja útba. Pocsai Judit--Tóth László: Csöndes kertek (Mezőgazdasági Kiadó, 1990) című munkája abban páratlan, hogy a temetőt nem pusztán néprajzi, régészeti érdekességként, tudományos kutatások tárgyaként kezeli, hanem elsősorban kertként, a környezetkultúra részeként. "A temető: sírkert. Kert, ahol a növényeké kell, hogy legyen a meghatározó szerep. Kert, amelynek gondozása, ápolása, látogatása vigasztalást és megnyugvást jelent" -- írják. A néprajzkutató--kertész páros szerint ma két szélsőség jellemzi temetőinket: egyfelől a vagyonokba kerülő, túldíszített kripták, másfelől az elhanyagolt sírok -- a középút pedig a műkőkeretek egyhangúsága. "A szegénység tetszetős magyarázat (az elhanyagoltságra), és felmentés lehetne sok ízlésficamra, alaposabban szétnézve azonban azt látjuk, hogy a legegyszerűbb, természetközeli megoldások a legszebbek, egyszersmind a legolcsóbbak." Híres külföldi temetők bemutatása és a különféle sírokhoz kapcsolódó hagyományok leírása után a szerzők fel is vállalják az ehhez való segítségnyújtást. Megközelítőleg nyolcvan, temetőbe kiültethető növényfajt jellemeznek, praktikus tanácsokat adva arra vonatkozólag, hogy a növények kiválasztásánál figyelembe kell venni az ültethetőség, tarthatóság, a talajadottságok, éghajlati jellegzetességek, sőt a sírgondozásra szánt idő szempontjait is.

A jövő temetőjét elképzelve a szerzőpáros legfontosabbnak a zsúfoltság megszüntetését és a nagyobb zöldfelület biztosítását tartja, melyet ligetes, parkszerű tervezéssel és természetes anyagok használatával lehetne megújítani. A fantáziátlan kolumbáriumok helyére például átriumszerű udvarokat álmodnak, kis csobogókkal, padokkal, dús növényzettel...

De addig is, amíg mindezt a szakemberek valóra váltják, az egyéné a felelősség, hogy mit tesz halottai sírjával. A holtak tisztessége az élők tisztessége, s egy sír minősége az élők személyiségéről is pontos képet ad.