 Okrutay
Miklós
Rejtőzködő városmajori kertek A cikk szerzője a valamikori pompás villasor és kertek nyomait kutatva járta be a mai Városmajor utcát, egy "elfeledett" életmód emlékeit követve. Az utca és vele a Városmajor, az első városi közparkunk korábbi és mai képei egymásra villanva jelennek meg írásában. Megközelítés A Városmajor utcába talán csak véletlenül keveredik el az ember. Az itt található Nyugat Irodalmi Múzeum, a Posta Távbeszélő Központja, de még a csupa tükör Gina presszó is kevéske látványosságot jelent ahhoz, hogy a szűken kanyargó, főútvonalnyi forgalmat lebonyolító utcába előre megfontolt szándékkal jussunk el. Mára már a 42. szám alatti munkásmozgalmi zarándokhely is -- itt alakult meg a KMP -- sokat veszített jelentőségéből (amin persze egy cseppet sem lehet csodálkozni). Ahhoz tehát, hogy itt találjuk magunkat, talán valamiféle véletlen szükséges: a 158-as busz lerobbanása, vagy netán egy régi ismerősünk után kutatva tévedhetünk ide reményt vesztve. Az utca persze kincseket rejteget. Kapualjakba kell benéznünk, néhány nevet elolvasnunk a lakók névjegyzékéből (Zrínyi Miklósét például!), kerítéseken átlesnünk. Megilletődöttségünk feloldódik a felfedezett titkos részletekben: egy kopogtató, vagy akár egy kerékvető idő érlelte nemességében, az udvar fakockás burkolatában. Ittlétünk fokozódó természetessége magabiztossá tesz, a betévedő idegeneket könnyedén eligazítjuk, a lakóktól már nem riadunk el, bátorságunk odáig fokozódik, hogy mi magunk szólítjuk meg őket. Távolról jövőként is bizonyosság idetartozásuk. Ebben az utcában egy réges-rég letűnt világ nyomába eredhetünk. Klasszicista villák bújnak meg elvadult orgonabokrok között, körülépítések által megnyomorítottan, mégis büszkén, vagy az útnak hátat fordítva, egyre szűkülő kertjükbe fordulva, rejtőzködve. A gótika álarcát magára öltő romantikus lakóház, szomszédságában a saját sorsát értetlenül figyelő főúri kastéllyal: mind-mind valahogy itt maradtak. Történetük nyomába eredve, a XVIII. század elejétől követjük figyelemmel e városrész kialakulását és fejlődését, miközben a polgári életmód különböző színtereinek létrejöttét is tetten érhetjük. Egy park születése A Budát övező hegyvidék a XVII. század végétől tartozik a város területéhez. Az itt volt korábbi falvak, melyek a középkor során alakultak ki ( Nyék, Sasad, Nándor stb.), a török kor végére teljesen elnéptelenedtek, s a későbbiek során önálló létükben nem is születtek újjá. A város -- melyben a fenti hozzácsatolással a beépített területarány a tíz százalékot sem érte el -- a lakatlan hegyvidék dombhátait és völgyeit mezőgazdasági művelésre használta. Ez elsősorban a már korábban is híres szőlőtermesztés felújítását jelentette. A XIX. század közepéig a budai lakosság egyik legfontosabb megélhetési forrását a bortermelés biztosította. De találunk itt gyümölcsösöket is szép számmal ("és ami gyümölcs van, az többnyire nemesített"), a völgyeket pedig főként kaszálóként hasznosították. Az emberi települések új formái a hegyvidéken rendkívül lassan jelentek meg. Létrejöttükben természetesen az egyre fejlődő mezőgazdasági termelés játszott szerepet. Az első majorság az 1690-es években épült Bözinger Ignác Ferenc szőlőbirtokán, ám a további építkezések kis száma mutatja, hogy a város nemigen kívánt terjeszkedni az amúgy nehezen megközelíthető hegyvidék felé. (A XVIII. század végén mindössze nyolc ház állott ezen az igen kiterjedt vidéken.) A Rózsadomb és a Martinovics-hegy (korábban Kis-Svábhegy) közötti völgyben húzódó területet, az Ördög-árok árterületét Buda lakossága kaszálóként használta egészen a török hódoltságig, Buda visszavétele után azonban a katonaság tulajdonába került, s így az egymást váltó városparancsnokoknak hajtott hasznot. A városi tanács ebbe nehezen nyugodott bele, ám a pereskedés sokáig eredménytelennek és reménytelennek bizonyult. 1772-ben gróf Daun Henrik Józsefet nevezik ki városparancsnoknak. 0 szánja rá magát arra, hogy a területet komolyabb mezőgazdasági művelés alá vonja, s a környéken elsőként majorságot és villát épít. A tulajdonjog tisztázatlansága miatt azonban jobbnak látja, ha kiegyezik a város polgári vezetésével, s az általa nem használt részeket 1729-ben díjtalanul átengedi. Egy évvel később azonban áthelyezik, s ekkor a tulajdonában maradt birtokot 3000 forintért eladja Budának, így a város ismét teljes egészében magáénak tudhatja a területet. Zöldségtermelő kertészeknek adják ki haszonbérletre, ám ez nem jelent megnyugtató megoldást a város számára. Nehéz behajtani a bért a kertészektől, akik hol az Ördög-árok árvizeit, hol az időnként itt gyakorlatozó katonaságot okolják rossz terméseikért. 1781-ben a kertészek fel is mondják bérletüket a veteményeiket tönkretevő Eszterházy-ezred hadgyakorlata miatt. A város vezetése már-már rászánja magát, hogy megválik a számára nehezen kezelhető területtől, s 1783 elején az elárverezését fontolgatja, amikor is ennél célszerűbb hasznosítás adódik. 1784-ben II. József Budáról, a Krisztinavárosból Pestre helyezi át az egyetemet a kémia-botanika tanszékhez tartozó botanikus kerttel együtt, s ennek felszabaduló helyén közparkot kíván létesíteni. A magisztrátus azonban házhelyeket alakítana ki itt a nagyobb haszon reményében, s cserébe a számára értéktelenebb "város majorját" engedi át a park számára. A közpark terveit Tallher József készíti el a kor hagyományainak megfelelően. Az itt álló Daun-féle villa központi szerepet kap, vendéglővé alakítják át, a szigorú geometrikus elrendezés egyik fő tengelye rá irányul. Mintegy 3000 fát ültetnek el, sétányokat létesítenek mértanilag szerkesztett hálózatban. A város első közparkja Az 1787-re elkészülő park a pest-budai lakosság számára létesített közparkok sorában az első. Az úttörő szerep jelentősége -- a XVIII. század végi felvilágosult korszellemet is tükrözve --, hogy a polgári életmód egy fontos színterét teremti meg, s egyúttal hozzájárul az akkori, meglehetősen provinciális Buda fölzárkózásához az európai világvárosok közé. Buda polgársága azonmód birtokba is veszi a parkot, s az hamarosan komoly népszerűségre tesz szert. Ebben szerepet játszik az is, hogy bár a korabeli város beépített területén kívül fekszik, akár egy rövid sétával gyalogosan is megközelíthető. Természetesen az első helyen a városi életmódból következő természet utáni vágy említendő, még ha furcsa is arra gondolni, hogy akkoriban mit értettek urbanizációs ártalmakon.  A királyi rendeletre -- és pénzből! -- létesített park fenntartására kezdetben az itt működő vendéglő bevétele áll rendelkezésre, ami az alacsony jövedelmezőség miatt kevésnek bizonyul. 1825-ben mutatványos bódék felállítását engedélyezik az akkor már meglévő Városligethez hasonlóan. Eleinte ez a bővítés a park javát szolgálja, népszerűségét csak tovább fokozza. A május eleji tavaszünnep egyik legfontosabb helyszínévé válik. A Honművész 1834. május 4-i tudósításában így ír: "Budán a város majorja kertjében sokkal számosabb társaság gyülekezik össze a szép május első napjának szokott inneplésére." Az összehasonlítás itt a város többi parkjával -- elsősorban a Városligettel -- szemben történik, ami azt mutatja, hogy Pestről is tömegesen rándulnak át a szabadba vágyók. "Kies fekvésű népkertünket -- az úgy nevezett város majorját --, mely mindenfelől szelíd emelkedésű borágakkal zöldellő hegyekkel körülvéve még a tavasz kellemetlenebb szeles napjain is enyhébb lengezettel édesgeti a szabadra menekvőt hosszú fasorjai alá, tegnap, mint az újuló természetnek évenként méltó hálával tartatni szokott örömünnepén, bár egünk tiszta fénnyel nem mosolygott is, a két testvér fővárosból számos minden rendű vendég látogatá meg, hol muzsikái zengtek, enyelgő társalkodás, különfélejátékok, a csak most készült keringcse (Ringelspiel), táncz, bábalakok, s.t.e. ajánlkoztak időtöltésül, és pedig igen kedvezőleg..." A cikkíró örömmel említi meg, hogy a társalgás nyelve a magyar: "Többnyire magyarul mulattak, mert a német és a frantzia nyelv nem oly kedves már itt és sok nagy Házaknál, mint volt ezelőtt." A tudósítás zárása azonban jelzi a park életében elkezdődött változásokat: "...kár, hogy ezen alkalmas és gyönyörű tájzatú kertünk miveltetésére több gond nem fordíttatik." Bár ez a sóhajtás itt még elvész a fentebbi lelkesült hangulatban, mégis tipikus, közparkjainkra azóta is jellemző fordulatra hívja fel a figyelmet. Azt a következtetést levonni, hogy a "nem gondozni, csak használni" elv ilyen mélyen gyökerezzen, talán túlzás, a városmajori park további sorsának követése azonban elgondolkodtató lehet. A mutatványos bódék világa olcsó vurstli-hangulatot teremt. A vasárnapi családi sétáknak, a szerelmes andalgásoknak, s a kisgyermekek csendesen csivitelő játszadozásának meghittségét harsány tobzódás váltja fel. A várbéli Nándor-laktanya bosnyák helyőrsége is itt mulat. A parkon keresztülfolyó Ördög-árok poshadó vize, s az egyre gondozatlanabb környezet jelzi a park lezüllésének kezdetét. Villák, kertek A Budához legközelebb fekvő majorságnak a II. József által alapított park csak egy részét foglalta el. Az Ördög-árok mentén és a környező domboldalakon továbbra is szőlőskertek és gyümölcsösök művelése folyt. A kerteket érintő és a "város majorjába" tartó szekérút a XVIII. században alakult ki, s nyomvonala máig fennmaradt. Utcaként a XIX. század elejétől tartják nyilván, s nevét kialakulása óta őrzi. "Városrészünkben 1821-ben összesen négy utcza volt, nevezetesen: 1) a fő, vagy új utcza, jelenleg Attila-utcza, 2) a Templom utcza, később Krisztina-utcza, jelenleg Krisztina-körút, 3) a Molnár utcza, jelenleg Karácsonyi-utcza, 4) Városmajor-utcza."[2] A felsorolásban történő említés a vizsgált utca korabeli jelentőségét mutatja.  Az első villaépületek az 1840-es években jelennek meg, a klasszicizmus jegyében. Hogy a nagy formai és díszítésbeli hasonlóságot mutató villák alapjául mely épület(-ek) szolgált(-ak), vitatható, mégis első helyen Hild József hatását kell megemlítenünk. XIX. századi építészetünk egyik legjelentősebb alkotója munkásságával döntően járult hozzá Pest (és Buda) korabeli arculatának kialakulásához. Kifinomult arányrendszerű klasszicista középületek, bérházak és bérpaloták egész sorát tervezte. Neki köszönhető a pesti Duna-part egységes hangulatú, nagyvonalú, világvárosi igényű megjelenése, de a Bazilikát is az ő elképzelései alapján kezdték el építeni. Építészetének hatása utánzóinak gyarapodó számában is megmutatkozott, s hasonló hatásra következtethetünk a hegyvidéki villaépítészetben is. A Városmajor utca 39/b. szám alatti, korábbi munkáival -- így az 1844-ben saját maga számára a Budakeszi úton épített nyaralóval -- rokon építészeti elemeket mutató villa nagy valószínűség szerint szintén Hild munkája. A kisléptékű épületben -- melyet a Honderü a "finom ízlésű" jelzővel illetett -- jól megfigyelhetők a klasszicista nyaralók főbb stíluselemei. Ezek közül talán a szabad lépcsővel kiemelt, oszlopos, nyitott középterasz a legjellemzőbb, mely a kert felé néz, és íly módon hátat fordít az utcának. A négyoszlopos portikuszhoz 14 lépcsőfok vezet, az oszlopfők az athéni Szelek Tornya után formált sáslevelekkel díszítettek. A háromtengelyű középrészhez két oldalról kéttengelyes oldalszárnyak csatlakoznak. Az épületet a többszöri átalakítás és rongálás után 1975-ben az eredeti állapotoknak megfelelően helyreállították, teljes szépsége azonban a körülépítések miatt nem igazán tud érvényesülni. A Városmajor utcában a Hild-féle villával egyidőben, az 1840-es években épült nyaralók közül mára további két épület maradt fenn. A 44. szám alatt álló villát Barabás Miklós festőművész építtette. A szomszédságot adó barátja beszéli rá, hogy a Városmajorban szőlőt vásároljon. Barabás az adásvételt vidékről intézte, de ősszel Budára sietett, mert az árat úgy alkudták ki, hogy ha a szüret előtt fizet, akkor övé a termés. A művész számára azonban a borgazdálkodás csak nagy becsben tartott passzió lehetett. A szőlőt hamarosan el is kezdi nyaralókertté alakítani. A villát saját tervei alapján építi fel. Annak ellenére, hogy önéletrajzában nem becsüli sokra építészi kvalitásait, a dús előkert mögött megbújó épület nyugodt harmóniát áraszt. A homlokzat díszesebb, mint általában: középrészén négyoszlopos portikusz emelkedik, kompozit oszlopokkal, háromtagú főpárkánya felett háromszögű oromzattal. A portikusz alatt középen ajtó, kétoldalt egy-egy színes üvegmozaik-ablak nyílik, felettük a portikusz teljes szélességében húzódó, mélyített mezőben domborművű fríz látható.
Egy kicsit talán ezt példázza a Városmajor utca harmadik klasszicista műemléke, a 60. szám alatt. Építője Lang József, budai kőművesmester volt, s ez jól mutatja, hogy a város tehetősebb mesteremberei számára sem volt elérhetetlen egy városkörnyéki kert és nyaraló fenntartása. Az aprócska épület középrészét négyoszlopos portikusz hangsúlyozza, korintuszi oszlopokkal, háromtagú főpárkánya felett timpanonnal. A villa arányos tömegképzésén túl, díszítettlenségében is, a XIX. századi kialakulóban lévő polgári értékrend hordozója. Sorsképek a Városmajorról Miközben a Városmajor utcában a nyári kikapcsolódást és felüdülést biztosító villák egész sora épül fel, addig a szomszédságában lévő park a fokozatos lepusztulás jeleit mutatja. A teljes elhanyagoltság mellett a katonaság is folyamatosan igénybe veszi, a hadgyakorlatok gyakori helyszínévé lesz. "Így történt ez a budai városmajorban is, midőn őszi hadgyakorlatokul a táborozás volt kijelölve az Estei bakáknak. Ott látjuk a sátrakat, a tábori konyhákat, csapszékeket, kantinokat nyüzsgő néptől környezve. Sajátságos látványt nyújt egy katonai tábor, s a pezsgő, tarka-barka élet sok érdekes epizódot tud felmutatni." A Vasárnapi Újság 1872. október 6-i, rajzzal is illusztrált tudósítása csak egy példa arra, hogy a lakosság miért pártol el a korábban olyannyira kedvelt közparktól. A XIX. század végére már csak a környék szegényebb rétegei látogatják, s csupán néhány lelkes helyi polgárnak -- és a helyi sajtónak -- köszönhető, hogy az elfeledettségben nem emésztődik fel teljesen, s megmentésére remény marad. Pedig az állapotok kétségbeejtőek. Virágillat helyett az Ördög-árok maláriát terjesztő gőzei töltik meg a levegőt, az utak gondozatlanok, tele szeméttel, amit napokon át csak a szél söpör, "este pislogó petróleumlámpákkal elsötétített és gyanús alakok miatt félelmetes szemétdomb".[3] "Megint eljött a tavasz és megint olyan a Városmajor, mint egy falusi promenád, ahol az osztrák ésszel ültetett fák csakugyan az égig nőnek, mert napsugár itt nyáron nem éri a földet. Ezért dohos, penészes, maláriás és pázsittalan."[4] -- panaszkodik egy olvasó a Budai Napló hasábjain. A sorozatos panaszokra a város visszatérő válasza a pénz hiánya. Pedig a park rendbe hozására kész tervek, távlati elképzelések születnek. "A felesleges fák ki vannak pécézve, új utak jelölve, virágágyak kirajzolva. (...) A Csaba utca mentén nagy nyári színháznak szánt helyet tartottak fenn, hátul pedig cirkusz, varieté, és különféle tingl-tangl számára hasítanak ki helyet. Középen nagy városi vendéglő épül majd, nyári mulatságnak szánt redut zeneteremmel."[5] Az álmodozók a fürdővárosi eszmény fejlesztésében is bíznak, a gyógyvíz utáni kutatófúrások egy gyógyfürdő lehetőségét ígérik. A fentiek alapján azonban látható, hogy a park megmentése látszólag csak üzleti alapon képzelhető el, szó sincs arról, hogy a lakosság egy szépen gondozott, csupán önmagáért és a látogatók nyugalmáért létező, csendes pihenőhelyet kaphasson vissza. A környék lakosai gazdasági szervezetbe tömörülnek, hogy az elképzelt fejlesztések szellemében hatásosan lépni tudjanak.
A Tér és Forma 1933-as számában megjelent, Budapest nyilvános kertjeit és fasorait részletesen bemutató írásban kiemelt szerep jut a parknak. "A 14 hektáros Városmajor nemrég erdő jellegű volt, és most már virágággyal, játszótérrel, pihenőkkel ellátva Buda egyik legszebb parkját képezi." A padokkal szegélyezett sétányokat, rendezett facsoportokat, hatásosan megjelenő közszobrokat és mindezek fölött derült eget ábrázoló fotók is a szerencsés fordulatról tanúskodnak. A Városmajor utca átlényegülése A park sorsfordulóival együtt a Városmajor utca környékén is jelentős változások indulnak meg. A XIX. század második felétől megkezdődik az addig a vezető polgári réteg által nyaralókertekként használt terület átlényegülése. A korábbi szekérút a mai értelemben véve is városi utca képét ölti, s lassan beépül. Az építészeti stílusok is egymást váltják, a klasszicizmus nyomába a romantika lép. Mindezen változások szép példája a 24. szám alatti épület. Lakóháznak épült 1847-ben Schachtner Jakab pesti pékmester számára. Gótizáló ízlésű homlokzata közvetlenül az utcafrontra épült, jelezve, hogy a háttérbe húzódó, előkerttel védett (villa)építési módot a zártsorú rendszer váltottá fel. Az utcát lakóépületek sora népesíti be. Ezek kezdetben többségükben földszintes, jelentéktelen homlokzatú, egy-egy család számára otthont adó házak. A hegyoldal felparcellázása révén a korábbi szőlőskerteket és gyümölcsösöket felszámolják, helyükbe háztáji jellegű kertművelés lép. Egy-egy gyümölcsfa, vetemény, baromfiudvar, galambdúcok -- kispolgárosodás. A lassan jelentéktelenségbe süllyedő környezetben azonban egy hatásos kivétel jelenik meg. A Városmajor utca Vérmezőhöz közel eső részének egyik nevezetessége volt a "Michelgarten", melyet tulajdonosa, Steinhauser Mihály gazdag budai polgár után neveztek el, aki nagy kertész és virágkedvelő volt, kertjében ő nevelt először kaméliákat. A telek a XIX. században többször cserélt gazdát. A szőlőket és a gyümölcsösöket a Városmajor utcával párhuzamosan a hegyoldalban nyitott új utca vágta le róla. A megmaradt terület felső részén a század végén főúri kastély épült a Bánffy-család számára. A mind tömegképzésben, mind díszítésében impozáns megjelenésű kastélyt hatalmas park vette körül. A bejárathoz vadgesztenyefasor vezetett, a parkban mesterséges tavacskát építettek, csobogóval. Az árnyas fák alá lugasok kerültek, az egész évi virágpompáról kertészek gondoskodtak. Az utca fakuló tónusú színeit az arisztokrácia bevonulása -- önmaga felé fordulása ellenére is -- váratlanul frissíti fel. A kastélyt 1910-ben a szintén főúri rangú Semsey-család vásárolta meg, a környéken máig ezen a néven ismert az épületegyüttes. Az új tulajdonos a kastély átalakítása és kibővítése mellett a park utcai frontját is beépíttette. Ennek során a telek homlokzatvonalán két különálló, a századelő nagyvonalú stílusában megjelenő kétemeletes bérházat emeltek, köztük díszes kapuzattal, amely a kastélyhoz vezető fasor tengelyébe került. Az új épületekben szintenként 3-3 bérlakás került kialakításra, de itt kaptak helyet a kastélyhoz szükséges, abban el nem férő gazdasági- és mellékhelyiségek, irodák, cselédlakások, mosókonyha, istálló, kocsiszín és autógarázs is. A kertben meleg és hideg növényház épült pálmaházzal. A XX. század azonban más irányt szab az utca fejlődésének. A terjeszkedő város bekebelezi az ártatlan, védekezni nem tudó, csöndességét erényként felmutató területet. Az új építkezésekre már a modernizmus elhivatott ideológiájától fűtött, laboratóriumokban kikísérletezett emberi élettér-teremtés a jellemző. Az 50/a. alatti telken korábban egy apró egyemeletes házikó állott, a helyére 1940-ben épült új bérházról így írnak tervezői: "Az egész épületen egy új életszellem nyilvánul meg: az egyszerű, derűs élet keresése. Az építtető és a tervezők megegyeztek abban, hogy nem akarnak palotautánzatot építeni, az aránylag kis lakások bérlői számára viszont, az adott keretek kőzött az elérhető legtöbb kényelmet akarják nyújtani, elsősorban a természeti környezet élvezetét biztosítják a lakóknak. (...) Így sokaknak biztosították azt, amit a régi földszintes ház egyetlen lakója egyedül élvezett: magában ült kutyájával a hatalmas kőrisfák árnyékában álló Apolló-mellszobor előtt. De ez a lakó is csak nyáron élvezte kertjét -- a telet az utca felé fordított keskeny ablakos, lefüggönyözött lakás félhomályában töltötte. Az új ház tizennyolc lakásának jól fűtött szobáiból a hatalmas ablakokon a zúzmarapompás kertre fognak tekinteni. Két korszak ellentételez!"[6] Ha az elveket helyenként elfogadjuk is, az általuk teremtett tér az utcakép, az udvar, a kert emberi melegségtől való megfosztásának kezdetét eredményezi. Ám a homlokzat titkos szépségeiben, a díszes kapuzat nyikordulásában, a kertben álló öreg szilfa hosszú téli árnyékában rejlő otthonosság elvesztését számon kérhetjük-e vajon a falánk Várostól?... Egy mai séta A Semsey-kastély kertjében az egykori gesztenyefasor egyik emlékeztetőül megmaradt példányán a következő tábla olvasható: "Mintakert, 1985". A fa alatt két eldobott, megtaposott kólásdoboz. Soha nem fogják összeszedni őket. A közeli bokor aljában összegyűlt szemét rá a bizonyíték. A kert egyszerre vadul burjánzó és kiégett. Az almafák még teremnek, öntudatlanul; ágaik ruhaszárító kötelet tartanak. Az idetévedt idegen rongyoknak látja a szélben szállongó ruhadarabokat. Az itt lakók tétován és ellenségesen vonják félre a függönyt az ablakokon. A kert üres, mégis életteli. Az orgonabokor alján rozsdás vaságy rejtőzködik, rugói értelmüket vesztve tekergőznek. Az ágy lábánál jobblábas bakancs árválkodik. Odébb egy rigótetem, hangyák rohamozzák. Vasrudak bádoghordót emelnek a magasba, alatta hokedli, a kényelmes zuhanyozás biztosítékául. Nyakaszegett, hátára fordult, bordó kárpitos fotelből bogárszemű kutya tekintget, vakkant, majd elszalad. A házhoz vezető roggyant lépcsősor akár egy vénasszony beletörődő tekintete. A terasz oszlopait dúcolás segíti mankó gyanánt. A falat befutó vadszőlő apostoli arcot ábrázoló mozaikot rejteget. A homlokzat feldúlt, ráncos arc. Végül egy lakó. Borostás. Kitérdelt, kék mackónadrág, megnyúlt atlétatrikó. "A XX. század végére a Városmajor utca kultúrtörténeti jelentőségű villái, kertjei a teljes lepusztulás képét mutatják." A leírt mondat cinikus felhangjai közül titkos reménykedés is kicsendül(-het). Hiszen amíg állnak a házak, s amíg akár újra és újra felfedezzük őket, megmarad a lehetőség az újraélesztésre. Jegyzetek
|
Barabás
Miklós a villát csupán nyári laknak használja családjával, de erre az időszakra
teljes komforttal rendezi be. Itt fogadja vendégeit, itt borozgat barátaival
az árnyas fák alatt, s felesége egy ilyen nyári itt tartózkodás során szüli
meg második leánygyermeküket. A reformkor lázas hangulatú éveiben a tökéletes
nyugalmat jelenti e hely a művészember számára, aki igyekszik távol tartani
magát a politikától. "S mihez nem értek. ahhoz nem szívesen szólok" --
vallja. A közéletben festészetével vesz részt. Kortársairól készített portréi
mellett a virágzásnak induló Pest-Buda látképeit festi meg. Munkásságának
apró, de fontos része azonban itt készül, a Városmajorban. Akvarellek egész
során örökíti meg a romantikusan elvadult parkot: képein békésen csörgedez
át az ördög-árok, apró fahídja alatt, a villák kertjében fodros ruhás lánykák
játszadoznak, óriási szilfák borulnak rejtekadóan a titkos ösvényeken sétáló
ifjú párok fölé. Derűs színekkel ábrázolt idilli világ ez, de miért is
kételkednénk abban, hogy a korabeli pest-budai polgárság még valóban teljességet
jelentő világot tudott teremteni a maga számára.
A
közparkot végül mégis közpénzen hozzák rendbe. Az ennek érdekében tett
legfontosabb lépés, az Ördög-árok beboltozása, nem is képzelhető el másképpen.
Az 1920-as évek elején a vurstlit is bezárják, s megkezdődik az újbóli
parkosítás és beépítés. Az Árkay Aladár által tervezett városmajori plébániatemplom
már egy méltó környezetben épülhet fel.